A liberalizmusnak vége? Volt már ilyen!

A legutóbbi kormányinfón maga Orbán Viktor állt ki az újságírók elé. Ezt a szakrális eseményt nagy felhajtással hirdették meg, így az ellenzéki közönségben is elültették a várakozást, hogy ha Orbán + újságírók a képlet, akkor valami fontos, igazságszerű dolog ki fog derülni a miniszterelnökről, sőt kisülni, a szó elektromos értelmében, főleg ha van ellenkező töltésű pólus, és független újságírók is megszólalhatnak. Biztos van valamilyen titkos profi módszerük, aminek hatására Orbán töredelmesen bevallja, amit a Művelt Ellenzéki Politizáló Közönség úgyis tud róla (mit érdemes mást tudni?), és akkor új nap virrad.

A liberalizmusnak vége? Volt már ilyen!
Fotó: 444

A térség legrutinosabb politikusának azonban esze ágában sem volt ellenzéki napirend szerint beszélni, azt adta elő, ami neki fontos: tervét az európai parlamenti választásokra.  Itt az volt a lényeg, hogy nem azért kell nagyon sok szavazatot kapnia, hogy legyőzze a nyámnyila magyar ellenzéket, hanem hogy kiderüljön: az Európai Néppárton belül a Fidesz a legerősebb párt. És azért a legerősebb, mert Orbán Viktor az, aki egyedül látja jól a világot, miszerint a választásra készülő kontinens legfőbb problémája a bevándorlás, csak ezt nem tudja.

Ha miniszterelnöke által már megvilágosított magyar nép nagyobb arányban szavaz a Fideszre, mint az többiek a maguk kis sötétben tébolygó régimódi pártjaikra, akkor az EPP is megvilágosodik, hogy igen, Orbáné a helyes út!

A többi világkonstituáló tényezőt most nem részletezem, Sorosról mindenkinek sikerült hallania, de  volt itt egy elem, ami ugyan nem zavarja meg a modell tökéletességét, de éppen mivel a politikában nincs tökéletes modell, kételyt ébreszt az orbáni stratégia véső sikeressége felől.

Valamikor a találkozó végén a mester kinyilatkoztatta: „Ma az egész európai közbeszéd egy sajátos liberális megközelítésből értelmezi a civilizációt. Szerintem ennek a korszaknak ma vége van. Az európai emberek többsége ezzel nem ért egyet, ennek van vége ma.”

Soros, a könnyű felismerhetőség kedvéért emberi alakot – mondjuk, avatart – öltött Ősellenség verbális ütlegelését megszokhattuk, ez kell a propagandához. De miféle ős- vagy új ellenség az, hogy „egy sajátos liberális megközelítés”?

Itt fel kell idéznünk azt a beszédét, amelyben a liberális demokráciát minősítette ideológiai ellenségnek, szembeállítva vele a saját kereszténydemokrácia-fogalmát. Hosszan kellene részletezni, hogy amit ő liberalizmusnak gondol – mint a demokráciában fölösleges minőségrontó, sőt veszélyes ideológiának, az nem az, a nagy liberális elméletírókat nem érdekelte a modern közlekedés által lehetővé tett tömeges bevándorlás, mert akkor még nem volt ilyen, és a keresztény családmodellt sem akarták kikezdeni, mert nem volt a szemhatárukon más.

Ami nekünk tanulságos, az a határozottság: „ennek vége”. Ennyi határozottság láttán az emberben minden kétkedéssel együtt felsejlik, hogy ha ilyen biztosra mondja, akkor tudja, olyan antennákkal, amik neki vannak, nekünk, teszetosza közembereknek meg nincsenek. Csak az a baj, ez a magabiztos tudás nem új.

Az 1920-as, 30-as évek publicisztikai irodalmában az az egyik fő motívum, hogy a liberalizmusnak befellegzett, az egyéni szabadság mint fő cél meg a jogegyenlőség csak romláshoz, az értékek pusztulásához, társadalmi igazságtalansághoz vezet, unalmas úriemberek hobbija. Nem akarom erre a vonalra terelni a témát, de a mély politikai válságot élő Magyarországon a liberalizmust okolták a „zsidókérdésért”, a titkosrendőrségi jelentésekben a „liberális sajtó” a „zsidó” szinonimája volt. De szerte a kontinensen a liberalizmust a válság összetevőjének tartották, és nem abban az értelemben, hogy túl kevés van belőle.

De szerencsére nyugtázták mély elégtétellel Portugáliától Litvániáig, a szociológiától az irodalomelméletig, a liberalizmusnak vége, nem politikai tényező többé, s roppant szellemi pezsgés kezdődött az illiberális szellemi és politikai modellek megkonstruálása körül, cikáztak a jelszavak, hatalmas meggyőző erővel hirdették kiváló elmék, hogy az egyénnel szemben a kollektívum, az állam, a nemzeti tudat, a közös és központi akarat, a ráció helyett a kérdés nélkül elfogadott hagyomány a jó, sőt magasabb rendű.

Ezek a társadalmi-politikai kísérletek látványosan sikeresek voltak. Egy ideig. 1941-ben – a német hódításoktól függetlenül is – Európa legnagyobb részén ilyen illiberális konstrukciók működtek – és működtek. Aztán már nem. És 1945-ben az addig vergődő, lesajnált, használhatatlannak vélt liberalizmus átvette a világuralmat. Nem tüzes homlokú, kitárt ingű hősök, filmsztárok vitték győzelemre, hanem sokat megélt, óvatos, konzervatív,  kissé unalmas úriemberek, főleg egy olyan irányzat képviselői, amelyik a háború előtt nem aratott különösebb politikai sikert: a kereszténydemokráciáé.

Ez a politikai világállapot hetvennégy éve áll fenn, szó se róla, sokat erodálódott, nyilván nem örökéletű, de az alternatív változatok egyikéről sem derült még ki, hogy hosszú távon boldogabbá tenné polgárait. Orbán ezt az állapotot akarja végleg felszámolni. Nos, nem kívánok neki sok sikert. Lehet, hogy a magyar változat hazai pályán győztes – azaz sok szavazatot kap –, de más kultúrában felnőttnek nem ajánlanám kipróbálásra. Nekünk se ajánlottam volna, nem tehetek róla, hogy senkinek sem jutott eszébe hatásosabb modell.

 

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.