LSD okozta kábulatba repített bennünket a Doctor Strange

Forrás: Marvel Cinematic Universe

Képtelen leállni a Marvel, amely sorra küldi a filmvászonra hőseit: hol egyenként, hol csoportosan, hogy megmentsék a világot. De hát, miért is állna le, mert hisz mondják: „Ha egy üzlet beindul…“ Márpedig beindult és úgy tűnik van rá igény bőven. Idén is már kaptunk néhány egészen izgalmas mozifilmet, a mostani azonban valamelyest különbözik elődeitől. Figyelem, spoilerveszély!

Mit adott eddig nekünk a Marvel? Eddig egy csomó olyan hőst kaptunk, akik puszta erejükkel (Hulk, Thor, Amerika kapitány) vagy az általuk birtokolt hiper-szuper technológiával (Vasember, Hangya) voltak kénytelenek megvédeni a világot a pusztulástól. Varázslóról azonban még nem volt szó…

Doctor Stephen Strange idegsebészként dolgozik, a munkájában sikeres, gazdag, az egója pedig nem mellesleg az egekig ér. Nem ismerős egy kicsit? Bizony, sokunkban felmerülhetett a gondolat, hogy

a rendezők egy Tony Stark klónt kreáltak nekünk,

elvégre az előbb felsorolt dolgok egy az egyben jellemzőek rá (talán csak annyiban különböznek, hogy Strange nem annyira arrogáns, mint Vasember kollégája). Ez a húzás azonban érthető, hiszen az emberek imádják Stark karakterét, így egy ilyen stílusú filmben erre is volt szükség.

A film története nem túl komplikált, már-már sablonos: Strange autóbalesetet szenved, mely során súlyosan megsérülnek a kezei, ezáltal elveszíti munkáját. A gyógyterápiák nem használnak, így úgy dönt, hogy Ázsia felé veszi az irányt a gyógyulás reményében. Végül egy olyan varázslatos világba csöppen, amely teljesen magával ragadja. Az otthonhagyott szerelem, aki ezért megharagszik a főhősre, illetve a másik galaxisból érkező, bolygókat elpusztító főellenség szintén már lerágott csontnak tűnt.

Ennek ellenére mégsem bántuk meg, hogy belépőt vettünk a mozira, ugyanis a film olyan kapukat nyitott meg a néző előtt, amiben még nem lehetett része. Az olyan jelenetek,

amelyektől nem csak a főhős, de a néző is úgy érzi magát, mintha erősen be lenne nyomva egy kis LSD-től,

az akaraterővel kreált szikrázó ostorok és pajzsok, illetve a párhuzamos univerzumok közti ugrálás bizony megtette a hatását. Eddig a Bosszúállók kis világában szórakozhattunk csupán, a Doctor Strange-nek köszönhetően azonban ez a világ még tovább lett bővítve.

Látványvilágban nagyon kitettek magukért a rendezők. Azt ugyan eddig is tudtuk, hogy az effektekkel sosem spórol a Marvel, ezúttal azonban annyit próbáltak belepumpálni, amennyi csak belefért. Különösen az össze-vissza forgó, csavarodó, variálódó épületek nyújtottak lenyűgöző látványt. Ehhez hasonló képsorokat már láthattunk a Christopher Nolan rendezte Eredet című filmben is – ezt most a rendezők egy kicsit felturbózták.

A különböző csatajelenetek ugyan nem sikeredtek túlságosan izgalmasra, így ezeket a már említett látványvilággal, valamint furfanggal és logikai megoldásokkal próbálták egyensúlyozni, s meg kell hagyni, elég ügyesen csinálták.

A szereplőgárdát tekintve is nagyon belenyúltak az illetékesek: a főhőst alakító Benedict Cumberbatch láthatóan nagyon élvezte a szerepét. A színésznek eddig még nem volt rossz választása a szerepeket illetően, a mostani pedig ezt a tényt még tovább erősíti.

Tilda Swinton rendkívül jól mozgott mindent tudó mágusként, Chiwetel Ejiofor hozta a kötelezőt, s valami azt súgja, fogunk még róla hallani.

Mads Mikkelsen karakterének elpocsékolása azonban fájó, hiszen az általa megformált Kaeciliusz valójában nem is igazi főellenség volt, csupán a valódi gonosz egy főcsatlósa.

Összességében a Doctor Strange egy egész jó kis film lett. Túlságosan kimagaslót nem nyújtott a nézőnek, de a Marvel által produkált elődök közé méltóképpen sorakozhat be. A rajongóknak kötelező darabnak számít, az újoncok és a műfajt kedvelői számára pedig akár kedvcsinálóként is szolgálhat.

tt/para