Úton lenni – magyar évad a Kassai Thália Színházban

Mivel Kassa mellett 2013-ban Marseille volt Európa másik kulturális fővárosa, ezért 2012/13-ban némi túlzással francia évaddal készült a Thália erre a jeles eseményre. Három előadásnak egyértelműen francia kötődései voltak, hiszen két francia szerző Yasmina Reza és Robert Thomas darabjai a Művészet és a Nyolc nő az intelligens szórakoztatást voltak hivatottak biztosítani.

A Művészet (Ľubomír Vajdička rendezésében) három férfi barátságába sző bele kesernyés, bölcs humorral komoly kérdéseket, min múlik, hogy megértjük egymást, milyen banális félreértésekből bomlanak ki váratlanul súlyos konfliktusok. Mi a fontosabb az értékrend, az ízlés, a világfelfogás, vagy minden különbözőség mellett egyszerűen csak a másik, a barátság. A Nyolc nő (rendezte Jámbor József) különös krimiként azt a folyamatot mutatja be, ahogy a társadalmi elvárások miatt felvett maszkok lassan lehullanak, ahogy a megjátszás, viselkedési normák alól felbukkan a valódi én, ahogy szélsőséges, kényszerhelyzetekben végre őszintén viselkednek az emberek. Mindkét előadás egészen kiváló színészi lehetőségeket kínál. A német Peter Weiss pedig a francia forradalmon keresztül mutatja be a mit is gondol szabadságról, egyenlőségről és testvériségről, miképpen látja a mindenkori vezető réteg és a nép kapcsolatát. Czajlik József rendező alkotó csapatával pedig úgy döntött, hogy ezeket a kérdéseket egyértelműen lefordítja a szlovákiai magyar közösség helyzetére, adaptálja az aktuális hazai helyzetre, felveti azokat a gondokat, problémákat, melyek a kisebbségi magyar létben élőket foglalkoztatják. Mészöly Miklós Az ablakmosója (a fiatal Száz Pál első kőszínházi rendezése az „Itt VAN helyed” pályakezdő művészek otthontartási programjának keretében) pedig bár absztraktabb, elvontabb módon de részben szintén a hatalom és az egyén viszonyát boncolgatja, magánélet és társadalmi felelősség kapcsolatát vázolja fel egy fiatal pár idilljének szétverésén keresztül.

A következő évad magyar évad lesz, magyar témákra, magyar művekre esett a választás, négy magyar szerző igen változatos műfajú alkotását tűzi műsorra a Thália Színház. Ha az előző előadások a rabság és a szabadság módozatait veszik számba és beszélnek erről, hol megejtő humorral, hol drámai erővel, akkor a következő időszak bemutatói talán az úton levés állapotát tematizálják. Úton lenni a történelemben, az önmegismerésben, úton lenni fizikailag és lelkileg, úton lenni, mint egyén, és mint nemzet, úton lenni, mint helyet változtatni, vagy mint döntéskényszerbe kerülni, úton lenni, mint megismerni a világot és, mint változtatni alakítani a világszemléletünket. Úton lenni horizontálisan és vertikálisan, kívül és belül, valóságban vagy képzeletben. Természetesen kisebb és nagyobb közösségek tagjaként teszik meg a bemutatandó darabok hősei ezeket a konkrét és szimbolikus, reális és metaforikus utakat a emberként, magyarként, egy-egy tágabb vagy szűkebb közösség tagjaként. Részei a történelemnek, társadalomnak, családnak. A közösség érdeke és saját lelkiismeretük, racionális megfontolások és érzelmeik irányítják őket, mikor útra kelnek, mikor irányt választanak vagy irányt váltanak. Úton lenni tapasztalatszerzés, úton lenni az identitás állandó frissen, élőben tartása, úton lenni a folyamatos szembesülés ember mivoltunkkal, a többiekkel, saját magunkkal. Úton lenni az egyetlen lehetőség visszatérni.

Négy leendő előadás, négy markánsan különböző világ, négy hangulat, négy izgalmas és szórakoztató kaland. Siklás és megmerítkezés, elidőzés és önfeledt rohanás, habzsolás és kóstolgatás. Pimaszul önironikus, húsba vágón kortárs, időtlenül aktuális, veretesen klasszikus ez a négy mű, külön-külön, de időnként akár egyszerre is.

A kassai Thália Színház a 2013/14-es évadban is, már hagyományosan, négy nagyszínpadi bemutatóval várja közönségét.

Első bemutatóként 2013 októberének közepén Horváth Péter író, rendező, ízig-vérig színházi ember önéletrajzi ihletésű művét a Csaó bambínót mutatja be a színház. Az előadást Léner András rendezi, aki 2011-ben Brian Friel Philadelphia, nincs más út című színművével mutatkozott be Kassán. Rendhagyó vállalkozásnak számít a darab, hiszen műfaji meghatározása zenés családi revü és valóban egy keserédes, friss humorú, szórakoztató, nosztalgikus alkotást sikerült létrehoznia a szerzőnek, annak ellenére, hogy a magyar történelem sötét és keserves, kilátástalan és borzalmas korszakáról beszél, mely mégis sokaknak a gyerekkorát, fiatalságát, eszmélését jelentette. A darab egyik leleménye, hogy kisgyerekszemmel mutatja be azokat az eseményeket, melyek egy nép és egy család életét befolyásolták, ahol egy más után sorjáznak a valódi világrengető fordulópontok a kisemberi lét banális sorsfordulóival. A Csaó bambínó főszereplői a vérzivataros, reménnyel és csalódással, árulással és helytállással terhes ötvenes évek, egy bizarr alakokból álló rendhagyóan „átlagos” magyar család és a korszak legnagyobb külföldi és hazai slágerei. Valóban emlékezetes figurák sokaságát vonultatja fel az író, többek között az élhetetlen, valamibe mindig belekeveredő, megrokkanó, de mégis valaha tehetséges apát, a kalandvágyó, nyughatatlan, életrevaló, önző, könnyűvérű anyát, az elégedetlen, provokatív, örök rebellis, állandóan elvágyódó, valami másra áhítozó öccsöt, a különc, sajátos humorú, állandóan forradalomról álmodozó, a konyhában Szabad Európa Rádiót hallgató, de csak papucsos forradalmár nagyapát, a családot összetartani próbáló, állandóan dönteni, tüzet oltani, hirtelen segíteni kénytelen, megkeseredett nagymamamát. És persze aki mindenről mesél, aki végigvezeti a nézőt a családi és történelmi panoptikumon, az pedig a málészájú, inkább szemlélődő, mint tevékeny, háttérbe húzódó krónikás kisfiú, akinek különös képessége van a legkülönbözőbb dolgok között összefüggést találni. Akiket lehet szeretni, gyűlölni, elfogadni, rájuk csodálkozni, de közömbösnek nem lehet irántuk lenni. Egyszerre zajlanak a forradalmi események és a gyermeki lét mindennapos drámái, a lakás legfurább zugaiból Marx, Engels és Lenin bukkan fel és persze az igazi tétje annak van sikerül-e megszerezni az áhított lányt. Persze mindeközben fülbemászó dallamok hangzanak fel, például Pancsoló kislány, Reszket a hold a tó vizén, Bongó cha-cha-cha, Marína, Járom az utam, Melodie d’amour, Megáll az idő és kiderül egy nemzet sorsa vagy egy ember élete egyaránt bizony vadul hömpölygő különös karnevál. Elágazások és ösvények, hullámok és örvények az álarcok rengetegében.

Kárpáti Péter Akárki című moralitásjátéka második bemutatóként látható majd a Thália színpadán, 2013 decemberének első felében. Az utóbbi évtizedek egyik legjelentősebb magyar drámaírójának egyik legkiválóbb, legidőtállóbb művéről van szó. Kárpáti egyszerre meséli el egy konkrét kortársunk mindennapi, hétköznapi történetét, de ezt a sorsot ki is tágítja és egyetemes tapasztalássá teszi. a módszere zseniálisan egyszerű, nemcsak egy akár az utcai forgatagból, bármilyen hivatalból, a környezetünkből ismerősnek tűnő, hús-vér személyről, de a középkori moralitás műfajából átmentett, kölcsönzött alaptípusról egy Akárkiről, vagy ha teszik Jedermannról, Everymenről van szó. Egy emberről, akit egy váratlan életpillanatában meglátogat, felkeres a halál és arra kényszeríti, hogy vessen számot az életével, nézzen vissza, lássa meg hogyan élt eddig és próbálja meg rendezni viszonyait, kapcsolatait, tegyen rendet, válaszolja meg a nagy kérdéseket, ki is ő, mit ért el, mit hagy maga után? Kárpáti Péternél ráadásul az Akárki egy nő, egy slampos, magát elhanyagoló, elvált asszony, aki megtudja, hogy halálos beteg. Megretten és természetesen hirtelen fontos lesz neki minden, mit addig elhanyagolt, tisztázni akar és tisztán látni, rádöbben, miylen üres is volt eddig az élete, mennyire nem figyelt oda sem másokra, sem magára, valami hideg, mechanikus rendnek engedelmeskedve teltek a mindennapok. Szeretetre vágyik és meghittségre, felelősnek érzi magát azokért, akiket családjának, szeretteinek, ismerőseinek nevez és szeretné, ha ők is felelősséget éreznének iránta. Nem akar egyedül lenni. Felkeresi különböző életszakaszainak fontos szereplőit, át-, ki- és megbeszélni szeretné ügyeit-bajait, fontos és lényegtelen dolgait, melyek persze a halálközelben mind jelentőségteljesnek, lényegesnek tűnnek. Vándorol, találkozik, szembesül és rádöbben. Nagy kérdés nem késő-e már. Tulajdonképpen semmi más nem történik, csak éli az életét, azt az életet, melyet eddig sem tudta, hogyan kell élni, de most már tudni szeretné. Kárpáti mai történetébe gyönyörűen simulnak bele a középkori moralitás eredeti szövegének részletei, párbeszédet teremtve különböző korok életei, életfelfogásai, értékrendjei között. Az ember viszont minden korban végeredményben ugyanolyan esendő, sebezhető, de a legbanálisabb sorsban is ott rejtőzik a katarzis, ott szunnyad valami torokszorítóan felemelő.

Valódi közönségdarabot kínál a kassai Thália Színház a nézőknek harmadik bemutatójaként, 2014 februárjában Egressy Zoltán Portugál című tragikomédiája elevenedik meg a világot jelentő deszkákon, 1998-as premierje óta ez a színdarab lett talán az utóbbi évtizedek legsikeresebb magyar drámája, szinte nincs is színház a magyar nyelvterületen ahol ne mutatták volna be, de számtalan európai városban is meghódította már a nagyérdeműt. A Portugál kiválóan megírt szerepeket, remek színészeknek fantasztikus játéklehetőséget, pergő dialógusokban megfogalmazott groteszk szituációkat. A reménytelen közeg karcos, nyers ábrázolása gyakran átcsap lirizáló, poétikus hangulatú álmodozásba és ellenállhatatlan humorral átszőtt szeretetteljes komédiába. A darab ügyes kézzel megírt, valódi problémákat tematizáló alkotás, mindenki számra ismerős helyzeteket és embertípusokat vonultat fel az ordenáré, sztereotípiáktól sem visszariadó, de épp ezért szíven ütő közhely és a mély szociológiai hitelű valóságábrázolás határán. Egy képzeletbeli, a világvégén szunnyadó vidék és az isten háta mögötti régió között félúton található, magyar falu valóságos sörszagot, kilátástalanságot és szerencsétlenséget árasztó kocsmájában játszódik nagyrészt a történet, egyfajta purgatóriumként rekedtek meg itt örökre az időnként karikaturisztikusan ábrázolt embertípusok.

Az esetlenségében, tenyeres-talpasságában is érzékeny, sebezhető, álmodozó fiatal lány, a primitíven gondolkodó, pedig a maga módján csak szeretetre vágyó falu bikája, az alkoholmámorban szédelgő-botladozó, melankolikus, kiábrándult feleség, az elrontott életét merevrészegen is alig elviselő, beszéd helyett már csak hablatyoló elveszett egzisztencia, a focimániás, állandóan okoskodó, megejtően naiv törzsvendég, a meghasonlott, a közeghez alkalmazkodó pap, a mindenkit kiszolgáló, megkerülhetetlenül fontos kocsmáros. Ebbe a varázslatosan elzárt, reménytelen közegbe érkezik meg a fővárosi megkeseredett értelmiségi. Hirtelen fellángolva részese lesz egy bizarr szerelmi háromszögnek, megmártózik a helyi mindennapokban, ami kibírhatatlan monotóniának tűnik az itt élőknek, ő azt megtisztító vidéki harmóniának akarja látni. Ő a nagyvárosból menekül az egzotikusnak tűnő lepukkant faluba, míg az itt élők pedig innen menekülnének, a kopott, ragacsos kocsmaasztalok mellől képzelegnek Budapestről, Fradiról, komoly nagy dolgokról, melyekben már talán soha nem lesz részük. A Portugál nagyrészt az elvágyódás, a megszépített nyomorúság drámája, illúziótlan valóságából mindenki a maga módján próbál menekülni, de minden próbálkozás kudarcra van ítélve, mint mindig, most is kiderül a megoldás soha nem a messzi távolban, valahol Portugáliában, a másikban rejtőzik, de csakis odabent mélyen, magunkban van kódolva. A tragikomédiát a Thália Színház egyik vezető színművésze Dudás Péter rendezi. Elképzelése szerint az Irgács fantázianevű magyar falut helyi jellegzetességeket felvonultató nyelvében, sajátos mentalitásában közelebb hozza a szlovákiai magyar „rögvalósághoz”, hogy ne csak pazar színészkoncert, ne csak kiszolgáltatott emberek egyszerre megmosolyogtató és sírnivaló vergődése kegyen ez az előadás, de egy konkrét, még ismerősebb közegen keresztül még húsbavágóan valóságos és fájdalmasan megejtő vallomás emberségről, vágyakról, rólunk magunkról.

Egy valódi kassai, de természetesen magyar és nemzetközi szintű klasszikus Márai Sándor legendás, de viszonylag ritkán játszott színpadi műve A kassai polgárok lesz a Thália utolsó negyedik bemutatója, melyre 2014 áprilisában kerül sor. Minden szempontból ünnepi alkalomról van szó. Egyrészt még zajlik jövőre is a Kassa Európa Kulturális Főváros eseménysorozata, melynek egyik jelképes figurája, sokat emlegetett középpontja éppen Márai, a kassai polgár. Ezért a Thália Színház is elengedhetetlennek tartja, hogy ismét megmutassa a maga Márai képét, magyarul, hűségesen, de mégis árnyalt, korszerű képet rajzolva, a lehető legszélesebb befogadóközönséget megszólítva megelevenítse a színpadon a nagy író patinás, tanulságos, valahai szépségeket rejtő világát. A darabot, az a Beke Sándor rendezi meg, aki az 1969/70-es évadban egy maroknyi lelkes színésszel szövetkezve megalapította a Thália Színházat, és aki éppen jövőre ünnepli 75. születésnapját. Tehát ez az előadás az eddig említettek mellett egyszerre lesz Beke Sándor jubileumi rendezése és a színház fennállásának 45. évfordulójának jegyében zajló 2014/15-ös évad kezdő rendezvénye is. A kassai polgárok erkölcsi helytállásról, etikumról, az egyén felelősségéről, belső vívódásokról, művészi eltökéltségről és emberi önfeláldozásról mesél egy veretes történet segítségével, mely a középkori Kassára kalauzolja a nézőt. Az eredetileg monumentális, egy egész várost középpontba állító, egy teljes közösséget bemutató, megmozgató alkotás, Beke Sándor új értelmezésében (hiszen közel húsz éve Komáromban már megrendezte ezt a drámát, akkor az áradó tömegjelenetek, a kollektív tudatalatti érdekelték igazán) egy feszes, szenvedélyektől izzó, a végzetet tetten érni akaró kamaradrámává alakul. Nemcsak egy legendát láthatunk majd a helytállásról, de azt is mi húzódik meg a nagy történelmi fordulópontok, a szinte emberfelettinek tűnő hősi gesztusok mögött. János mester, a kassai dóm kőfaragója, az öntörvényű szobrászművész magándémonaival küzd, külső szemmel nehezen átlátható érzelmi labirintusba keveredik. Magánéleti válsága művészi felemelkedés is, hiszen múzsát talált magának, teremteni akar, úgy tűnik, csak a saját világegyeteme érdekli.

Mindeközben a városa, Kassa szintén fontos pillanathoz érkezett, elveszítheti függetlenségét, veszélybe kerül önállósága, dönteni kell, lépni kell. És eljön az idő, amikor János mesternek is választania kell, megmarad individualista teremtő művésznek, vagy felelősséget vállal mindenkiért, a közösségért, képes-e lemondani magánbirodalmáról, kilépni abból és társadalmi kérdésekben állást foglalni, képes-e megtenni azt az utat, mely elvezeti, hogy valódi közügyekhez hozzászóló, áldozatot vállaló polgára legyen szűkebb pátriájának?

És vajon az egyik szerepvállalás több-e a másiknál? A kassai polgárokban nemcsak a bölcs gondolatok szépségén, a költői veretes szavakon van a hangsúly, de a sűrű helyzeteken, az ellentmondásos jellemeken, a szövevényes kapcsolatokon, a súlyos, lélegzetelállítóan izgalmas morális dilemmákon ugyanúgy. Semmi sem fekete és fehér, mindig felmerül a kérdés csak egy igazság van-e, vagy több és mit is jelent végső soron győzni, kit kell legyőzni, magunkat vagy az ellenfelet?

Forgács Miklós