Magyar kártya

A lengyel kártyára fő helyen, jókora betűkkel rá van írva az oltóanyag fajtája. A magyaron rajt van a személyi száma, QR-kód, anyámkínja, de a vakcina neve nincs. Titok.

A lengyel kártya

A lengyelt különben a tulajdonos kézzel írta alá, míg a magyar csak személyi igazolvánnyal érvényes, tehát a lengyelek nem feltételezik alapból, hogy a kártyát a többszörös biztosítás ellenére hamisítják. Igaz, pillanatnyilag az ő kártyájuk amúgy sem jó semmire, Ott két hét múlva lesz az a nagy nyitás (edzőtermek, bárok stb.), ami Magyarországon több mint két hete megtörtént.

A magyar kártyával sokféle helyre be lehet menni, csak az az állítás kétséges, hogy védettséget igazol (amennyiben feltételezzük, hogy a koronavírus elleni immunitásról szól,bár ez sehol sincs ráírva). „Biztos”, azaz, mondjuk, 79–95 százalékos védettség ugyanis – a Janssen (Johnson & Johnson) „egyadagos” vakcináját kivéve – csak a második szúrás után hetekkel alakul ki a szervezetben, a kártyát viszont már az első oltás után gyorsan feladja postán az illetékes területi kormányhivatal.

Sőt, már mint mobilos alkalmazást is le lehet tölteni, persze a szokásos magyar káosz kísérőjelenségeivel megkeserítve.

Ha az oltásról nem mond semmit, a védettséget pedig nem igazolja megbízhatóan, akkor hát mire jó a magyar kártya? Egyrészt természetesen arra, amiben szabad szemmel látható többletet ad a lengyelhez képest: nem is a nyilvántartásra magára, hanem a nyilvántartottság tudatának megerősítésére. A jól viselkedő állampolgár nehogy elfelejtse: az állam szeme mindent lát, a magyar emberrel foglalkozva van.

Másrészt a mézesmadzag: ha jól viselkedsz, és erről igazolásod van, ilyen és ilyen előnyökben részesülsz. Ez a kettős stratégia – egybekötve a tájékoztatási blokáddal, a szigorú óvintézkedésekkel annak megelőzésére, hogy a köz tisztában legyen a kórházi állapotokkal és a halálozási arány súlyával – kiválóan működik: míg a járványt hasonlóan megszenvedő visegrádi országokban bukik vagy inog a kormány, Magyarországon már a nagy nyitás előtt erősödött.

Mindez még mindig nem magyarázza, hogy a magyar „védettségi igazolvány” miért nem ad semmilyen információt, ami a védettségről szóló állítást igazolná. Különös tekintettel arra, hogy a ezeket az adatokat igenis nyilvántartja a magyar állam, és a kis papíron, amit a védett magyar ember az oltóhelyen kap, annak rendje és módja, valamint a normalitás szabályai szerint pontosan feltüntetik az oltás dátumát, és azt, hogy melyik vakcinát adták be, hányadszor.

Nem tudok másra gondolni, mint hogy éppen az volt a cél, hogy ne adjanak információt.

Innen kezdve már csak találgatni lehet az indítékokat, bár a találgatás helyett nyugodtan használhatnánk a „valószínűsítés” szót is.

1. Ha már a halálozási adatok katasztrofálisak, azt akarták az egyszerű magyar ember tudomására hozni, hogy a kormány a helyén van, és a sok oltás önmagában győzelem. Ha kellő hangerővel mondják, akkor kellően sok ember fejében nem fordulhat meg a gondolat, hogy azt a harmincezer halottat már semmilyen oltás nem hozza vissza.

2. Ha csak az egyszeri oltások száma számít, akkor a kormány teljesen jól teszi, hogy nem várja meg az Európai Gyógyszerügynökség sokára jövő vagy soha meg nem érkező jóváhagyását, hanem Kínából és Oroszországból importál vakcinát. Az információ-visszatartás célja ez esetben annak elfogadtatása, hogy a vakcinák egyenértékűek, sőt „a kínai jobb”. (Az alattomban terjesztett hülyeséggel ellentétben a 80 százalékos hathatósság nem „majdnem ugyanakkora”, mint a 95 százalékos, hanem azt jelenti, hogy az egyén szempontjából négyszeres a fertőzés veszélye.)

Járulékos haszon (mivel nincs bizonyítékom, nem állítom, hogy fő cél) a kínai és az orosz szabadságellenes rezsimhez fűződő kivételesen jó kapcsolat erősítése.

Hogy egy csúcshoz közeli, erre szakosodott cég degeszre keresi magát a korlátozott értelmű, ámde túlárazott állami megrendelésen, azt fölösleges is említeni; Magyarországon alap.

3. Persze nem lehet kizárni, hogy nincs mesterterv, és a hatalom csúcsán álló személy teljesen őszintén hitte, hogy a kínai vakcinával húsvétra mindenkit be lehet oltani (egyszer), postázni lehet a védettségi kártyát, az elég is, és akkor bonthatjuk a pezsgőt. Hát, tévedett, amit, ha a hír igaz, ő maga is fölismert, de a meghódított médiában egy ügyes és költséges kampánnyal ezt is el lehet majd kenni, főleg ha az ellenzék szájában most is megalszik a tej.

Szlovákiában nincs ilyen plasztik igazolvány, forrásom szerint talán az uniós zöld kártyára várnak, és itt térjünk vissza Visegrád témájához. Akármi volt a magyar kormány motivációja, dolgozott benne a játékszenvedély is, szeret hazardírozni és nyerni.

Jósolni nem lehet; az indiai variáns változtathat a képen, de ha a mostani trendek folytatódnak, akkor a lomhábbnak feltüntetett nyugatabbi országok előbb-utóbb keleti vakcinák nélkül is utolérik a magyar védettségi arányt, viszont ott sokkal kevesebb lesz az összesített veszteség.

A hazárdjáték tétje ez esetben az volna, hogy sikerül-e letolni az EU torkán a józan ésszel és emberi jóérzéssel ellenkező magyar igazolási rendszert, elérni, hogy a magyarok friss teszt és karantén nélkül beutazhassnak más tagállamokba.

A magyar kormány okkal bízhat ebbéli rutinjában, de az az uniós tagállam, amelyik az ő szemszögéből a legfőbb kiutazási célpont – Horvátország –, már jelezte, éspedig a józan észnek és az emberi jóérzésnek megfelelően, hogy kéri majd a papír igazolást, és a második oltástól számított két hét után tekinti a magyar embert védettnek.

A magyar kormány, szokásához híven, különmegállapodásokkal véli megoldani a helyzetet ahelyett, hogy az európai normákhoz igazodna, de ez még visegrádi viszonylatban se megy.

Semmiféle kárörömöt nem érzek, csak türelmetlenséget és nyűgöt, mert szeretnék mielőbb visszamenni Pozsonyba, Krakkóba, nem beszélve a visegrádi kültag Bécsről, de azért eszembe jut: hol az a nagy szolidaritás?

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.