Március 15. – az ellentmondások jegyében
Azt írta nekem az orosz agresszió első évfordulója alkalmából egy városombéli fokozottan nemzeti megmondóember, hogy „ha egyszer te lennél oroszország elnöke, biizonyára tálcán kínálnád fel őseid országát az Egyesült nyugati világnak....gratulálok” (sic.) Merthogy valaki posztját lájkolva és kommentálva támogatólag világossá tettem álláspontomat Ukrajna védelmében.
Most tekintsünk el a hibáktól, a helyesírásiaktól is (tudjuk, a net, főleg telefonról tréfás dolog), meg tartalmi / „tényközlő” részek bajaitól is (a nyugati világ pl. nem egyesült, még ha nagyjából egyet is ért azzal, hogy az orosz agresszió nincs összhangban a nemzetközi egyezményekkel és ez egy gyilkos, igazságtalan háború, illetve nem kéri tálcán őseim országát). Azt se részletezzük, hogy valakinek egyáltalán megfordul a fejében olyan abszurdum, miszerint én a múltammal, jelenemmel, meggyőződésemmel, cselekedeteimmel stb. esetleg „oroszország” vagy Oroszország elnöke lehetnék…
Akkor miért is húzom elő ezt a baromságot hetek után?
Azért, mert az úriember, aki egyben a helyi magyarság egyes intézményeinek, szervezeteinek aktív, oszlopos, sőt, akaratos és vehemens tagja, épp a március 15-i ünnepség egyik szervezője, moderátora volt tegnap. Felvette a magyaros göncöt, elénekelte, hogy befordult a konyhára, instruálta a koszorúzókat, ki mit, hová stb. Szóval külcsínyben és aznapi nyilvános, közösségi cselekményei tekintetében teljes mértékben azonosulni látszott a modern nemzeti identitás (nem etnicista), a nemzeti önrendelkezés, a társadalmi progresszió (gyk.: pl. 7. pont), a polgári fejlődés és fejlett nyugathoz való felzárkózás megteremtése, kivívása, a cenzúramentes, szabad gondolkodás és véleménynyilvánítás törvényi rögzítése, az udvar teljhatalmának visszaszorítása érdekében kitört forradalom és a szabadságharc hagyományaival. De csak látszott…
A forradalom és az akkori Orosz Birodalom által is levert szabadságharc szellemiségével nem.
Hiszen nem érti ezeket, csak azt hiszi, hogy tiszteli. Maga sem veszi észre, hogy mást mond ma, mint amiért nemrég harcoskodott.
De nem ő ebben a sztoriban a lényeg (meg nem is én). Az a gond, hogy ez a „típus” nincs egyedül. A megmondóember szerepében sem. Tőle magasabban állók (jól fekvők) sem rendelkeznek azzal a gondolati következetességgel, amelyet a piti vagy a magasabb pozíciójuk megkívánna.
Vannak viszont rosszabbak is! Akik már rendelkeznek egy olyan gondolati következetességgel, amelynek hála bármikor, bárkinek minden logika és tényszerűség nélkül azt hazudják, amit az illető hallani kíván: ezt – is – nevezik populizmusnak.
Megtippelem, hogy a nemzet ünnepén több ilyen hangoskodó szavai jutottak el a néphez, mint ahány korrekt, tudományos eredményekből kiinduló történészre, szociológusra, társadalomtudósra figyeltünk.
Annyit tehetünk, hogy az ellentmondásokra rámutatunk, hátha akkor a nép végre vizet prédikálás esetén rákérdez a vörösboros pohárra… Vagy a sima ostobaságra.
