Március 15.: Forró Krisztián varázsolt Dunaszerdahelyen!

Kapcsolódó:

Március 15.: Egy politikamentes, családias megemlékezés tisztára úgy néz ki, mint a fáklyás felvonulás Dunaszerdahelyen (fotók+videók)

A hivatalos városi megemlékezés ünnepi köszöntőjét eredetileg Hájos Zoltán mondta volna, ahogy az a két héttel ezelőtt szétküldött első meghívóban szerepelt. Időközben változott a program, és a polgármester helyébe – noha egyébként ő is részt vett a rendezvényen – a jövő heti elnökválasztáson magát is megmérettető Forró Krisztián lépett.

A beszéde elején még nem konkretizálta miért jött, csupán sugallta, visszautalva a márciusi ifjakra. „Összetartottak, mert tudták, hogy csak magukra számíthatnak. Csak akkor lehetnek sikeresek, ha együtt, közösen állnak ki a szabadság és a függetlenség érdekében” – jegyezte meg.

Szokás ilyenkor feltenni a kérdést, hogy volt-e értelme a forradalomnak és szabadságharcnak, ha leverték. Forró is megválaszolta, utalva arra, hogy volt, hiszen, „ma is itt állunk és emlékezünk a pillanatra”.

„Az öntudatunk szempontjából a szabadságharc nagyon fontos. Mi, felvidéki magyarok igenis kitartottunk és kiálltunk önmagunkért, nem egyszer” – kötötte át Forró a témát emide, majd emlékeztetett a kitelepítésekre, deportálásokra, reszlovakizációra, majd a magyar oktatásért és iskolákért történt kiállásra.

Ezt követően viszont már rátért a lényegre. „Ilyen összetartásra lesz szükség jövő héten szombaton is, mert van egy magyar köztársasági elnökjelöltünk. Ez a választás nem rólam szól, hanem mindannyiunkról, egy lehetőség, alkalom, hogy megmutassuk, hogy itt vagyunk és itt is akarunk maradni. Ezer éve ez a szülőföldünk, és azt szeretnénk, hogy még ezer év múlva is magyar szó hangozzék el Dunaszerdahelyen és szerte a Felvidéken” – fogalmazott.

Forró úgy érzi, „a nagy dolgokhoz nem kell mindig forradalmat robbantani”, elég néha „egyenes gerinccel, lendületes léptekkel” elmenni az urnákhoz. Úgy is érzi, hogy jövő szombaton méltók lehetünk a márciusi ifjak képviselte eszmékre. Egy dolgunk van, ugyebár…

Balogh Csaba magyar nagykövet és Magyar Levente miniszterhelyettes

Forrót Magyar Levente, a magyar Külgazdasági és Külügyminisztérium miniszterhelyettese követte, akinek ünnepi szónoklatában nem is csekély nyomokban voltak felfedezhetők nyakatekert mondatok, üzenetek, mint például a következők:

• „Miért érezzük közelebbinek (március 15-ét – a szerk. megj.), mint oly sok más hasonlóan magasztos megnyilvánulását a nemzet szabadságvágyásának? (…) A válasz ott van minden magyar ember lelkében. Az a tény, hogy ez a személyes, ösztönös válasz mindannyiunk számára alighanem ugyanaz, jelzi azt, hogy itt olyasmiről van szó, ami messze túlmutat egyéni megérzéseink szubjektivitásán. A szívek összekapcsolásával közös igazsággá nemesíti ezt a választ, nevezetesen annak felemelő, lelkesítő, elsöprő erejű, és semmivel nem helyettesíthető megélését, hogy minden emberi különbözőségünk ellenére és mellett magyarok vagyunk. Hogy összekapcsolódunk egy nemzedékeken és évszázadokon átívelő közös sorsban, amelytől egyikünk sem mentesítheti magát, de amelyet mindannyian formálhatunk, befolyásolhatunk, és ha ezen akaratunk egy irányba mutat, olyan erővé leszünk, amely kibillentheti akár a világtörténelmet is sokszor eleve elrendeltnek tűnő kerékvágásából.”

• „Tízezrek lelkében egyszerre született meg a felismerés: van az életnek egy korábban ismeretlen dimenziója, amely közösséggé, a magyar nemzet közösségévé tesz bennünket. Amely révén a korábban arc és céltalan, magatehetetlen tömeg önmagukban jelentéktelen tagjaiból egy cselekvésre bírható, élő organizmus nélkülözhetetlen alkotóelemeivé válnak, akik létezését keretbe foglalja és értelemmel ruházza fel a közös sorsnak való irányszabásban való részvétel lehetősége. Ez maga a nemzeti összetartozás érzése megszületésének a katarzisa, az egyéni életek értelmének egy magasabb küldetésben való összekapcsolódásának felismerése. Az ezen felismerésből felszabaduló eufórikus tettvágy kovácsolta félelmetes erővé az addig széttartó, koordinálatlan egyéni akaratok összességét, és billentette ki a világtörténelmet abból a bizonyos kerékvágásból.”

Ő nem hívta, nem is hívhatta fel a figyelmet az elnökválasztásra, legfeljebb áthallásosan: „A történelemformáló erő letéteményese mindig a közösség, a nép. Ahhoz viszont, hogy a közös és értelmes cselekvés képessége megteremtődjék, vezetők kellenek, olyan személyek, akik körül ki tud kristályosodni és tettekre fordulni az egyéni akaratokból összeálló erő.” Kívánta tehát végül, hogy ez „megteremtődjék”.

(SzT)