Marvelek: Haldoklik a Marvel filmes univerzuma

A Bosszúállók: Végjátékkal mintha elvágták volna a cérnát, ugyanis míg azelőtt olyan filmeket fogadtunk vegyes szájízzel, mint a Hihetetlen Hulk vagy a Vasember 2, most viszont már annak is örülnénk, ha az új korszak művei hoznák legalább az említettek szintjét. Persze nem lehet általánosítani, hiszen így is akadnak kivételek, mint például a Doctor Strange az őrület multiverzumában vagy a Pókember: Nincs hazaút, viszont elmondható, hogy az új korszak darabjai közel sem muzsikálnak olyan jól, mint ahogy azt az elődöktől megszokhattuk, és ez bizonyos esetekben a mozipénztáraknál is meglátszik. Sokan már az első kedvcsinálók megjelenésekor temetni kezdték az idei utolsó Marvel-filmet, a Marveleket, de titkon reménykedtünk, hogy képes lesz rácáfolni az előítéletekre. Sajnos nem így lett.

A maga útját járó Carol Danvers (Marvel Kapitány) hirtelen furcsa helyzetbe csöppen, ugyanis a legváratlanabb helyzetekben teleportál el különböző helyekre. Kiderül, hogy Kamala Khannal (Ms. Marvel) és Monica Rambeau-val is hasonló történik. A három hős kénytelen összefogni, hogy kiderítse, mi okozza az anomáliát, és nem mellesleg egy Kree gonosszal is meg kell küzdeniük, aki természetesen az egész világot fenyegeti.

Maga az alaphelyzet, tehát a helycserés koncepció még ötletesnek is mondható, ami eleinte számos humoros és kreatív pillanatokat eredményez, de az idő elteltével kezd egyre langyosabbá válni. Inkább amolyan vicces tényezőként van jelen, és csak a film legvégén adja meg azt az elemi fontosságát, amit valójában is jelképez. Egy szó, mint száz, koránt sem sikerült kiaknázni az ötletben rejlő minden potenciált.

A rendezőnek, Nia DaCostának könnyű dolga volt annyiból, hogy kész karaktereket kapott kézhez, így a Marvel-filmekhez képest kevéskének mondható 105 perces játékidőt nem kellett karakterek bemutatására áldozni. Carolt már volt alkalmunk megismerni első saját filmjében, de ahhoz, hogy tisztában legyünk Kamala és Monica személyével, ajánlatos előtte ledarálni a WandaVízió és a Ms. Marvel sorozatokat. Noha egy-egy mondatban azért biztos, ami biztos, elmondják, hogy ki, honnan, hogyan szerezte a szupererejét, a tisztánlátás végett érdemes mélyebb ismereteket is szerezni a két karakterről. Mindezek ellenére, hogy mellőzni lehetett a háttértörténeti szekvenciákat, a három karaktert nagyon nehezen sikerült összecsiszolni. Mondhatni nincs is rá idő, hiszen hőseink szinte az első perctől kezdve a főgonosz nyomába erednek, akit különféle világokon keresztül üldöznek, így a csapat működtetése és a jellemek fejlődése már nem fér bele úgy, hogy egyik ne menjen a másik kárára. Ugyan a film el akarja velünk hitetni, hogy a három hősnek sikerült mély kapcsolatot kialakítania, ami hatásos csapatmunkát eredményez, de külső szemmel nem tűnik túl meggyőzőnek.

A Marvelekből az elejétől fogva sugárzik, hogy biztonsági játékot játszik, még csak nem is próbál semmi újat mutatni. Az ellenlábas, Dar-Benn motivációja és Carol ellen érzett ellenszenve ugyan érthető, de a karakter annyira jellemtelen, hogy semmi fenyegető nincs benne. Őszintén megvallva, amikor legelőször megpillantottam, azt hittem, a valódi főgonosz egy csatlósát látom. Egyértelműen a felejthető riválisok sorát gyarapítja.

A cselekmény kiszámítható, mindig van valami, ami megold minden problémát, és ezek többségét mintha egy varázscilinderből húznák elő. Míg a korábbi filmekben megfelelő arányban oszlott el az akció, a dráma és a humor aránya, addig a Marvelekben inkább utóbbi dominál, de sajnos nem jó értelemben. Az első filmben számos megmosolyogtató pillanatot okozott egy bizonyos vörös cica, akarom mondani flerken, most viszont annyira túltolták ezt a szálat, hogy bár bizonyos szinten megdolgoztatja a rekeszizmokat, de belegondolni, hogy a film egyik kulcsmomentuma is ide kapcsolódik, méghozzá a tapasztalt módon, hát bizony kissé lelombozó. Ilyet talán még Taika Waitititől sem várnánk. Az Aladnáról és fura népéről már ne is beszéljük, amivel gyakorlatilag musicelbe vált át az egész film – kérdés, hogy ez mennyire nyeri el a nézők tetszését.

Az egész játékidő alatt egy epikus jelenetet sem élhetünk át, sem a történéseknek, sem a párbeszédeknek nincs súlyuk, az események egy picit sem ragadják magukkal a nézőt, akinek a hősökért sem kell aggódnia, hiszen mintha egy láthatatlan pajzs védené őket, egy percig sem érződik át, hogy veszélyben lennének.

Nem titok, hogy a Marvel-filmeket a karakterek miatt szeretik a nézők, most viszont ők sem tudják megmenteni az összképet. Brie Larsont (Carol) sokan már az első mozifilmben sem szerették, ami főként a nyilatkozatai miatti ellenszenvnek tudható be. Ezúttal sem mondható, hogy karakteréből áradt volna a többrétűség, ami nem feltétlenül a színésznő teljesítményének tudható be – ő csupán azt hozta, amit kértek tőle. Ugyanez elmondható Teyonah Parrisről (Monica) és Iman Vellaniról (Kamala), akik hozták a kötelezőt első nagyjátékfilmjükben, de az már nem a színésznők számlájára írható, hogy a karaktereket megpecsételte az érdektelenség. A Marvel Kapitányban Samuel L. Jackson (Nick Fury) remek párost alkotott Larsonnal, ezúttal viszont jelentősen háttérbe szorul, és csak fut az események után.

A Marvelek kétségkívül a stúdió egyik leggyengébb darabja. Hogy ez a hanyatlás annak köszönhető-e, hogy a filmek mellett a sorozatok is egyre nagyobb spektrumon húzzák szét a szálakat, amiket ekkora univerzumban, ennyi új karakterrel nem könnyű összefogni, vagy csak egyszerűen megcsömörlöttek az emberek a hatalmas dömpingben, nem tudni. Egy biztos, ha a fejesek el akarják kerülni a további bukásokat, a Marvel filmes univerzumának sürgősen vérátömlesztésre van szüksége, amit talán épp a stáblistás jelenetben látottak hozhat el.

(tt)