Meg 2.: Az árok – Ez a tenger gyümölcsei tál nem volt valami ízletes!

Annak idején a Meg: Az őscápa noha nélkülözött bármiféle forradalmi újítást, a maga flúgos módján megvette a nézőket, hiszen ki mondana nemet egy olyan kalandra, amiben Jason Statham szálkás felsőtestet villantva küzd meg egy óriáscápával, megmentve ezzel, ha nem is az emberiséget, de legalább a gyanútlan fürdőzők életét? De míg ennek a filmnek volt stílusa, a folytatásról ez már kevésbé mondható el.

A történet szerint Jonas Taylor és barátai továbbra is a Mariana-árok legalját tanulmányozzák, ám összefutnak ott egy pénzéhes gaztevő mindenre elszánt csatlósaival, akik ritka és rendkívül értékes nyersanyagot bányásznak. Természetesen megpróbálja eltenni láb alól egyik a másikat, miközben megjelennek a megalodonok is, hogy azért ne legyen már ennyire idilli a pancsikázás a tengerben.

És pont ez a legfájóbb pontja Az ároknak, hogy az óriáscápák, akikről szólnia kellene a filmnek, jószerével csak statisztaként vannak jelen. Pontosabban fogalmazva, nem ők vannak végig a középpontban. A cselekmény még a kívánt szálon indul, ám ahogy leérünk a Mariana-árok aljára, és belefutunk a rosszfiúkba (mert mindig kell, hogy legyen egy rossz arc, aki valamiben sántikál!), nagyméretű „halacskáink” is úgy úsznak tovább békésebb vizekre, hogy csak aztán itt-ott megmutassák magukat, emlékeztetvén a nézőt, hogy ez bizony egy cápás film. A fináléra azért összeáll minden: a cápák mellett kapunk egy óriáspolipot, meg néhány, a Jurassic Parkot idéző ősgyíkot, amelyek hát persze, hogy a közelben lévő sziget felé veszik az irányt, ahol az emberek gyanútlanul bulizgatnak, fürdőznek. Egy állig felfegyverzett zsoldoscsapat természetesen képtelen megállítani ezt a hatalmas tenger gyümölcsei tálra emlékeztető áradatot, de Jonast és barátait persze más fából faragták.

A film imádja túltolni a dolgokat, a logika bárminemű jelenlétét hiába is keressük, de még szemet is hunyhatnánk az egész felett, ha mindezt stílussal művelné. Na jó, az mondjuk kellően őrült és szórakoztató látvány, ahogy a főhős egy jet skin ülve, kezében robbanófejes dárdákkal vív vérre menő párbajt a megalodonokkal, de az ilyen típusú szekvenciákból vajmi kevés van. A látványvilág többségében a helyén van, de akadnak olyan jelenetek, amelyeknél bizony érződik a zöld háttér jelenléte.

Látszik, hogy az első rész nagyot ment Kínában, ugyanis a folytatás nagy részét kínai pénzből finanszírozták, és nem mellesleg az ottani szupersztárt, Vu Csinget (Csjuming) is megszerezték a szereplőgárdába. Jason Stathammel (Jonas) remek párost alkotnak, de a humortalan bajtárskodást előszeretettel tolják túl. Ha már a humornál tartunk: a filmnek alig van olyan momentuma, a szereplőknek olyan beszólása, ami láttán vagy hallatán nevetésre – urambocsá! – mosolyra görbülne a szánk. Ezt a faktort főként Jonas két cimborája, Mac (Cliff Curtis) és DJ (Page Kennedy) lenne hivatott szolgálni, de a 90-es éveket idéző poénkodás mai köntösben előadva egyáltalán nem mondható humorosnak.

Visszatérve Vu Csingre: érződik, hogy írói és rendezői szinten is jócskán adtak a sztár szavára, aminek az lett az eredménye, hogy egyes szekvenciákban a háttérbe szorítja Stathamet, és olyan mutatványokat, cselekedeteket visz véghez, amelyek láttán akaratlanul is megfogalmazódik a fejünkben, hogy „mi a fene, ezt nem a főhősnek kellett volna megtennie?”. Persze nem kell félteni kopaszodó, de 56 évesen is remek formában lévő amerikai kollégáját, egyértelműen ő a film faszagyereke, és ezt a megalodonoknak is megmutatja.

Végszóként elmondható, hogy a Meg 2.: Az árok csak egy erőltetett akciófilm, amely csúnyán elbánik a szörnyeivel, miközben sikertelenül próbál humorizálni. Akinek tetszett az első rész, annak érdemes egy próbát tennie vele, hátha sikerül megidéznie a korábbi kaland fílingjét. Nálunk ez sajnos nem jött össze.

(tt)