Még egyszer a fajról és a fajról

Orbán Viktor – talán nagyeszű stábja ötletére – Tusványoson megsértett egy tabut. Máskor is tett ilyesmit, és nem hogy nem lett belőle nagy baj, hanem még hasznára is vált a politikai játszmáiban, de most, úgy látszik, cserbenhagyta a szemmértéke.

Amikor ugyanis a faj szót használta, és közölte, hogy „mi nem akarunk kevert fajúvá válni”, akkor egyfelől megfeledkezett arról, vagy nem törődött vele – részemről mindegy –, hogy Magyarországon a faj és a fajkeveredés (utóbbi mint taszítónak beállított dolog) bő száz éve gyűlöletes és ijesztő szavak sok magyar, kiváltképp a zsidók számára (akiket nem a vallásuk, hanem a származásuk, azaz a „fajuk” szerint különböztettek meg).

Másfelől megfeledkezett arról, nem törődött vele, vagy nem feltételezte – részemről mindegy –, hogy ha a provokatívnak szánt beszédrészlet eljut külföldre, akkor provokálni fog, és a faj szót elkerülhetetlenül a rassz helyi megfelelőjével fordítják.

Mármost lehet, hogy sokan vannak a világon, akik a rasszok keveredését rossznak tartják, tehát a többi rasszt rosszabbnak a sajátjuknál, vagyis rasszisták, de a rasszizmus bevallása az ocsmánynál kicsit is magasabb színvonalú politikai körökben az ENSZ Alapokmánya (1945) és legkésőbb az amerikai polgárjogi törvények (1964, 1968) óta a kis számú kemény tabu közé tartozik. És azon, ha valaki nyíltan rasszistának vallja magát, semmiféle ráolvasás vagy libsiócsárlás nem segít. Előbb kellett volna gondolkodni.

Orbán erre láthatóan rá is jött, ezért indult meg teljes lendülettel a kármentés. Ebbe éppúgy beletartozott a bécsi béna magyarázat, miszerint „előfordul, hogy félreérthetően fogalmazok” (vajon ki értette félre évszázadnál régebbi magyarországi használat után a faj szót, és kinek jutott volna eszébe a „kevert fajú”-t „kevert kultúrájúnak” fordítani?), mint Hegedűs Zsuzsa groteszk vezeklése (akit állítólag a bécsi béna magyarázkodás győzött meg arról, hogy rosszul asszociált az 1930-as évekre).

Mellesleg föltűnhetett volna, hogy nem Hegedűs Zsuzsa csinált magából hülyét, és főleg nem önként, hanem a rendszer olyan, hogy igen szerény tudományos teljesítménnyel vezető kormánytisztviselővé emel valakit és megad mindent várbeli irodától szolgálati Audin át busás fizetésig és ellenőrizhetetlenül költhető pénzekig, aztán a nulla közszolgai teljesítmény és heves bírálatok ellenére évtizeden át tarthatja az illetőt, de ha kényelmetlenné válik, akkor nem csak egyszerűen dobja, hanem önköpdösésre is kényszeríti. Megteheti ezt is, azt is, zavartalanul. Föl se tűnik, megszoktuk az ilyet, nincs beleszólásunk.

Amiért mégis írok erről – ígérem, legalábbis gondolom, utoljára – az a fogalmi kavar. Mindkét oldalon. Előbbre ugyan nem léptünk, de fontos értesülésekhez juthattunk a magyar politikusok és értelmiségiek szellemi állapotáról.

A lényeg az, hogy a faj mint rassz és a faj mint species két más dolog – ez a különbség olykor még a legintelligensebb és legjobb szándékú embereknek sem fér a fejébe.

Kormánypárti propagandisták egyszer csak fölfedezték, ki mindenki használja szalonképes jogi és politikai szövegkörnyezetben a faj szót, az ENSZ-től a pápáig. Csupa segítőkészség vagyok, úgyhogy hozzáteszem, a fontosabb idevágó nemzetközi szerződések magyar szövegében, az 1989-es magyar Alkotmányban és a 2011-es Alaptörvényben is így van. Az ellenzéki bírálatok jellemzően megállnak annál, hogy itt nem a diszkrimináció helyesléséről, hanem éppen az elítéséről van szó. Addig már nem szokás eljutni, hogy a faj minden ilyen esetben 'rassz'-t jelent. Így rögzült meg a magyar jogi nyelvben, nem emlékszem tiltakozásra emiatt. Ha valaki mégis kifogásolta, gratulálok.

A másik, mondjuk úgy, kormánykritikus oldalon, mint hasonló esetekben gyakran, előkerült az az érv, hogy minden ember egy fajhoz, a Homo sapienshez tartozik (mintha bárki szóba hozta volna a keveredést a Homo nem más, kihalt fajaival – itt a faj szó nem rasszt, hanem állatrendszertani egységet jelent, latinul speciest).

Másfelől különféle változatokban, mint hasonló esetekben gyakran, megjelentek a hivatkozások Szent István király intelmére az „egynyelvű és egyszokású országról”, holott Orbán nem nyelvekről és szokásokról (kultúrákról), hanem fajokról beszélt, és nem általában a keveredés ellen kelt ki, hanem az Európán kívüli jövevényekkel való keveredés ellen (akik nyilván más rasszokhoz tartoznak).

Ezeket az argumentumokat most a lehető legtekintélyesebb tudományos testület, a Magyar Tudományos Akadémia Elnöksége foglalta össze, nyilvánvaló humanista szándékkal, de kissé megkésve és meglepően laza tudományos alapokon. A Szent Istvánra való szokásos és irreleváns hivatkozást ez a két mondat követi:

A ma élő emberek egyetlen fajhoz (Homo sapiens) tartoznak, melynek tagjai eltérnek egymástól például bőrszín, testalkat, arcberendezés szerint. Az ember hosszú idő alatt kialakult különböző rasszainak egyike sem magasabb vagy alacsonyabb rendű, mint a másik, és keveredésük egyidejű az emberiség történetével.

Mint láttuk, annak megemlítése, hogy a ma élő emberek egyetlen specieshez tartoznak, ebben a diskurzusban fölösleges. A rasszok kérdése bonyolultabb ügy.

Az 1945 utáni emberi jogi nyelvezetbe részint a náci rasszelméletre, a rasszista törvényekre és a genocídium tapasztalatára válaszul került a rassz (a nyugati szövetségesek nyelvein race) szó, részint mert az amerikai „északkeleti” szellemi és politikai elit párhuzamot konstatált a nácizmus ideológiája és az amerikai Dél feketék elleni rasszizmusa között. Azoknak a szakértőknek, akik például 1950-es évek közepén az ENSZ Alapokmányát lefordították magyarra, természetesen az 1945 előtti magyar szóhasználat volt ismerős, így lett a race-ből, azaz rasszból egyöntetűen faj (lásd még fajgyűlölet, fajüldözés, faji megkülönböztetés), tartós félreértéseket okozva.

Más kérdés, hogy a rassz fogalmának nincs objektív biológiai alapja. A modern ember (Homo sapiens) faján belül sem alfajok nincsenek. (Más értelmezésben: nincsenek élő alfajok a H. sapiens sapiensen kívül, amennyiben a kihalt neandervölgyi és gyenyiszovai embert alfajnak tekintjük.)

Bármely két ma élő H. sapiens egyed legföljebb 0,1 százalékban tér el egymástól, ez a genetikai változatosság feltűnően csekély más fajokhoz, akár a többi főemlőshöz képest is (a rézuszmajmoknál például 2,5-szer ekkora). Megint más szóval: a rasszok nem alfajok és nem is fajták (azokat ugyanis az ember mesterséges szelekcióval, céltudatosan nemesíti ki), más rendszertani egység pedig a fajon (speciesen) belül nincs.

A rassz fogalmának nem tudományos jelentése, hanem társadalmi-politikai-jogi funkciója van: látható fizikai jegyek alapján következtetünk belső tulajdonságokra, amik vagy vannak, vagy nincsenek. Nem azt mondom, hogy az efféle sztereotipizálás eleve bűnös dolog, inkább természetes: ha a civilizáció előtti korszakban, amikor az erőszak volt az emberi cselekvés egyik alapformája, nem hoznak gyorsan ítéletet a másik csoportról, ma valószínűleg sokkal kisebb létszámú lenne az emberiség.

De azért a civilizáció mai fokán egy hivatalosan fejlett ország szellemi elitének elitjétől a méltóságteljes közhelyeken túl arra számítana az ember, hogy ha nem politizál is élesben, legalább rendbe rakja a fogalmakat. Nem baj, így élünk mi, fennmarad a magyar.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.