Még egyszer ötvenhatról

Bár a véleményszabadság minden korlátozásának ellene vagyok, most nem jogi, hanem gyakorlati szemszögből nézem. Honnan tudjuk, hogy 1956 tökéletes volt, és ezért bírálhatatlan? Ellentétben az előző két forradalommal, 1848-cal, amit a nemzet legjobbjai közül többen kritizáltak Széchenyitől Aranyig, Eötvöstől Keményig anélkül, hogy átálltak volna az elnyomók oldalára; az 1919-be torkolló 1918 kormányzatilag kötelező szidalmazásáról nem is beszélve?

Onnan „tudjuk”, hogy ötvenhat az utóbbi huszonhét év politikai használatában egy mítosz. Az 1989-ban létrejött rendszernek és a mainak egyformán eredetmítosza. Mint ilyen, szakrális, és ami szent, azt bírálni nem lehet, csak káromolni. Tehát aki bármilyen bírálatot mond, az „gyaláz”, és ezért az eltiprók oldalán áll.

Ötvenhat egy aktuálpolitikai használatú mítosz attól a pillanattól kezdve, hogy a második – reformkommunista, politikájában inkább szociáldemokrata – Németh-kormány 1989 májusában rájött, mekkora külső és belső propagandalehetőség rejlik az újratemetésben, és a szervezést igazából átvette a civil Történelmi Igazságtétel Bizottságtól.

A kormány, a kormánypárt vezetésének többsége, valamint az ellenzék nagy része számára az újratemetés tökéletes alkalom volt arra, hogy a létező szocializmust a Kádár-rendszerrel azonosítsák, a Kádár-rendszer lényegét viszont – hamisan – Kádár évtizedekkel korábbi erkölcsi és jogi bűnére redukálják. Vagyis úgy szabaduljanak meg Kádártól, hogy a nagyon is népszerű rendszeréhez fűződő viszonyukról ne kelljen beszélniük. Így mondhatták aztán, hogy „1989. június 16-án megbukott a Kádár-rendszer”, miközben az 1956. november 4. után létrehozott rendszer nem bukott meg, és nem annak kellett volna megbuknia, hanem egyáltalán a létező szocializmusnak. Bővebben erről a Bárányvakság könyv 9. fejezetében.

Mivel eredetmítosz volt, az összes további kormányzat – és ellenzék – valójában ennek a különféle változatait tartotta szentnek és sérthetetlennek hol ilyen, hol olyan hangsúlyokkal. A „jobboldal” és a liberálisok több, az MSZP kevesebb lelkesedéssel, de a fő tabukat többnyire tiszteletben tartva, csak egyéni kilengésekkel. Mítoszról lévén szó, „ötvenhat” tartalmát nem a tények határozzák meg, hanem a mindenkori politikai hatalmak. Ma például abban kellene hinni, hogy ötvenhat hősei csakis a pesti srácok lehettek, akik kézifegyverrel és benzinespalackokkal mentek az orosz tankoknak; Nagy Imre pedig, aki a korábbi változatban főszereplő volt, nem mondható igazi hősnek. Holnap megint másban kell hinni, ha a mítosz kitart.

A gyáva pesti felnőttek tulajdonképpen egy ÉS-beli cikk folytatása volt, ahol a mítosz más elemeit merészkedtem nem elhinni. Nevezetesen azt, hogy ötvenhat ütötte az első rést a szovjet tömbön, „a rendíthetetlennek vélt szovjet kommunizmus olyan sebet kapott, amiből már nem tudott felépülni”. Értsd: Magyarországon fordultak szembe először fegyveresen a szovjet uralommal, és ettől a Szovjetunió végzetesen meggyengült.

Holott éppen a fordítottja igaz: 1945 után, a lengyel, balti, ukrán, román, sőt csehszlovákiai fegyveres ellenállás után ez volt az utolsó ilyen mozgalom, és a leverésével éppen az bizonyosodott be végleg, hogy a szovjet uralmat fegyveres felkeléssel, még oly hősies gerilla-hadviseléssel sem lehet megrendíteni. (Javaslom az olvasónak, hogy a többi mozgalomnak ne a magyar Wikipédiában nézzen utána, az ugyanis vagy nem tud róluk, vagy – a szovjet-orosz propagandának megfelelően – hátrahagyott náciknak tekinti őket.)

A kérdés megmarad: 1945 után miért Magyarországon indult utoljára fegyveres ellenállási mozgalom? Az ÉS-cikkben a válasz egyik felét érintettem (bővebben megint csak a könyvben). Leegyszerűsítve: a többi országgal ellentétben olyan mértékű utálat övezte a szovjetek megjelenése előtti rezsimet – és ahhoz képest olyan jónak látszott az új az 1948. nyári fordulatig –, hogy senki sem akart fegyvert fogni a réginek a visszaállításáért. (1956-ban sem a Horthy-rendszert, hanem nagyjából az 1948. tavaszi állapotokat akarták visszahozni, amikor még nem halt meg a többpártrendszer, és nem indult meg a végső offenzíva a katolikus egyház ellen, nem kezdődött meg a téeszesítés, viszont már megölték a kapitalizmust.)

A másik ok – szerintem – egy nagyon egyszerű katonaföldrajzi tény. Az összes felsorolt országnak – Magyarországgal ellentétben – vagy volt tengerpartja, vagy határos volt amerikai megszállási övezettel. Tehát úgy lehetett (volna) katonai segítséget adni nekik, hogy nem kell megsérteni egy semleges vagy a Szovjetunióval szövetséges ország légterét, sem átvonulni szovjet megszállási övezeten vagy egy szövetséges vagy „baráti” ország szárazföldi területén. (Magyarországon csak 1948 júniusában nyílt ilyen, legalább elméleti ablak, Sztálin és Tito szakítása után, amikor Jugoszlávia potenciális háborús ellenséggé vált a Szovjetunió számára, de a helyzet végül is nem eszkalálódott nyílt összecsapássá, amely nyugati támogatás esetén lehetővé tette volna a magyar ellenállásnak adott katonai segítséget. 1949 után az elméleti ablak is bezárult lásd alább.)

Washingtonban még nem dőlt el a vita arról, melyik a követendő stratégia: a feltartóztatás (a további szovjet terjeszkedés megállítása, megvárva, míg a szovjet birodalom magától összeomlik), vagy a visszagöngyölítés (a kommunista és Moszkva-barát rezsimek lélektani hadviseléssel, titkos akciókkal való meggyengítése, megdöntése). Nyílt háborúk is voltak azokban az években kommunisták és a Nyugat szövetségesei között, ráadásul az Egyesült Államok 1949-ig atommonopóliumot élvezett. Valószerű kilátás volt, hogy előbb-utóbb kitör az új, Szovjetunió elleni világháború. A szovjetellenes hadseregek, gerillacsoportok tehát nem fejjel mentek a falnak, hanem abban a tudatban harcoltak, hogy addig kell kitartaniuk, amíg „jönnek az amerikaiak”.

A helyzet megváltozott 1949 után, amikor a görög polgárháború eldőlt a kormányerők javára, így Európában hideg béke lett, Kínában viszont győztek a kommunisták, sokkolván az amerikaiakat, akiknek a katonai erejét aztán lekötötte a koreai háború, és a szovjet atombomba felrobbantásával a nukleáris monopóliumuk is megszűnt. A kelet-európai partizánmozgalmak ebben a helyzetben – hol gyorsan, hol lassabban – elhaltak.

1955-re rég lezárult a koreai és a vietnami háború; a kommunista Kínát „feltartóztatták”. Mindkét szuperhatalomnak volt már hidrogénbombája is. Hruscsov szovjet első titkár 1955-ben Canossát járt Titónál, Magyarország déli határán is szent volt a béke. A négy nagyhatalom genfi találkozóján gyakorlatilag kizárták az új világháború lehetőségét (csak 1962-ben kerültek közel hozzá, Hruscsov ki- és beszámíthatatlansága miatt). Május 14-én a Szovjetunió és szövetségesei aláírták a Varsói Szerződést, és így kodifikálták a két tömb – egyensúlyon alapuló – katonai szembenállását

Másnap megkötötték az osztrák államszerződést – ezzel Magyarország egy semleges ország szomszédságába került, viszont ő maga már jogilag sem volt semleges. A Szovjetuniónak elemi hadászati érdeke volt, hogy ha már a VSZ-tag Csehszlovákiában nem állomásoznak csapatai, a vele ugyancsak határos, de két semleges országgal is szomszédos Magyarország – az ő szempontjából – biztosítva legyen. Az ausztriai megszállási zóna megszűnése után már csak ezért sem engedhette el Magyarországot.

1956-ban tehát a szovjet hadsereggel való szembeszállás nemcsak a túlerő miatt volt reménytelen, hanem a nemzetközi politika állása miatt sem volt semmi esélye, sem értelme. Az október 23-ról 24-re virradó éjszakán két olyan inzultus érte a budapestieket – az ávósok lőttek a rádiónál, majd éjjel kettő és négy között megjelentek az utcákon a székesfehérvári különleges hadtest harckocsijai és páncélozott harcjárművei –, amit nem lehetett tűrni. Tizenegy év csöndje után természetes és ösztönös válasz volt erre a fegyveres ellenállás.

Az ÁVH-val szembeni ellentámadásnak volt esélye. A szovjet tankokra támadni viszont – amelyek első lövésre nem kaptak parancsot – hősies volt, de reménytelen. És ha abban a pillanatban a szovjetellenes erőknek olyan vezetőik lettek volna, akik csak kicsit is járatosak a nemzetközi politikában és hadászatban, akkor nem történt volna meg. De nem voltak. A pesti srácok semmit sem tudtak arról, hogy miben más Magyarország stratégiai helyzete 1956. október 23-án, mint 1953-ban, 1950-ben, 1948-ban vagy 1946-ban. Hogy semmi esélyük nyugati katonai segítségre, anélkül pedig nincs győzelem az Óvilág legerősebb hadserege ellen.

Nagy Imre, Maléter és a többi nemzeti kommunista állami és katonai vezető hősiessége abban nyilvánult meg, hogy amikor már kész tények előtt álltak, nem fordultak szembe a néppel, hanem – állami státusukra és nemzetközi legitimitásukra támaszkodva – megpróbálkoztak a csodával. Ez különböztette meg a magyar ötvenhatot a térség addigi – ugyanígy hősies és dicső, bár nem ennyire reménytelen – fegyveres ellenállásaitól és munkásfelkeléseitől: hogy a kormányzat átállt a nép oldalára. Ettől volt forradalom.

Csoda nem történt: Eisenhower a feltartóztatási doktrína mellett foglalt állást, Magyarországért nem kockáztatott meg – ráadásul minden előkészítés nélkül – egy új, esetleg termonukleáris világháborút, hiszen bármiféle katonai beavatkozás ide vezethetett volna. (Akik a Szabad Európa Rádió harcra buzdítását a felkelők amerikai elárulásának tekintik, nem tudnak arról, hogy a washingtoni apparátusban a felszabadítás doktrínájának is sok híve volt, és nem mindenki gondolkodott úgy, mint Eisenhower. Így működik egy demokrácia. Azok viszont, akik elhallgatták a magyar hallgatók elől Eisenhower elnöknek és Dulles külügyminiszternek azt az álláspontját, hogy a harc reménytelen, sőt a győzelem lehetőségével áltatták a fegyvereseket, kioktatva őket például a Molotov-koktél készítésére, nem amerikaiak voltak, hanem magyar emigráns katonatisztek: Borsányi Julián, akit 36 évvel később a halála napján léptetett elő Für Lajos honvédelmi miniszter tartalékos ezredessé, vagy Litteráti Loótz Gyula, Lásd Borhi László művét, 138-139. oldal.)

Természetesen, mivel mítoszról van szó, ezt kiválóan föl lehet használni az áldozatiság tudatának erősítésére a Trianon-fókuszú nacionalizmus jegyében – „cserbenhagyott minket a Nyugat, mindig is cserbenhagy” –, és természetesen, mivel ötvenhat: mítosz, senki sem használja ezt intő példának arra, hogy a nemzetért csak a realitások fölmérésével lehet sikeresen cselekedni, akár öltönyben-nyakkendőben, akár gépkarabéllyal a vállán.

Aki az ösztönből cselekvő, teljesen tájékozatlan civileket állítja a politikai közösség elé példaképül, és kiretusálja a képből azokat, akik úgy voltak hősök, hogy tudták, mit tesznek – az nem akarja, hogy Magyarországnak gondolkodva cselekvő, tájékozott polgárai legyenek. Bár ezt már eleve fölösleges mondani ott, ahol a helyes politikai cselekvés mércéje nem a tisztázott értékek alapján való tájékozott, racionális és sikerhez vezető döntés, hanem a mítoszokba vetett hit szilárdsága. Mármint az alattvalók részéről; a politikai kasztban egészen mások a viszonyok.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.