1
Archív felvétel
Megosztás
Nagyon nehéz, de e pillanatban el kell fogadni, hogy az újságíró-gyilkosság perében a két vélt felbujtó/megrendelő/közvetítő ügyében felmentő ítélet született. Jogászok is vitathatónak, illetve még részleteiben megértendőnek tartják az ítélet indoklását. Szinte senki nem érti tehát mi történhetett, pedig ha brutálisan lecsupaszítjuk a helyzetet, akkor egyszerű. A közvetett bizonyítékok nem voltak elég erősek és nem zártak ki minden más eshetőséget, közvetlen bizonyíték pedig nem volt. Pusztán tanúvallomás, tehát két egymással szembemenő állítás alapján elítélni valakit pedig nem lehet. Mese nincs, jogállamban valóban nem dönthet sem közvélemény, sem majdnem bizonyított állítások, csak az tekinthető biztosnak, amit bizonyítottak.
Lehet tehát szidni a bíróságot a felmentő ítélet miatt, de nem korrekt. Nem szabad ugyanis ártatlant börtönbe küldeni (más bűneikért majd még megfizetnek).
Az a helyzet, hogy adott ügyben a bűnösök valószínűleg (értsd: szinte minden arra mutat) olyan rendőrségi, titkosszolgálati, ügyészségi és/vagy főügyészségi, valamint magas politikai háttérrel (ha nem hátszéllel) rendelték meg a gyilkosságot, amely háttérnek köszönhetően óriási, sőt szinte biztos eséllyel maradhattak sokáig titokban, illetve amilyennek köszönhetően ma nem sikerült megfelelő számú és erejű bizonyítékot felmutatni az elmarasztaláshoz.
És ez óriási gond, hiszen azt mutatja, hogy az ország velejéig romlott. A mai ítélet pedig egyenesen bizonyítja, hogy az ország velejéig romlott, hogy az egész rendszer rohad, ha egyszer így elbújhat egy vagy több, nem mindennapi, kisszerű gyilkos, hanem olyan, aki akkora magasságokban húzogatja a szálakat, hogy az – hiszen egy újságíró-gyilkosság igenis ilyen! – a demokrácia alapértékeit képes sárba tiporni.
Az is botrány, hogy vagy emiatt, vagy pedig más okból az ügyet kivizsgáló csoport (közben fel lett oszlatva…) nem volt képes megfelelő és elegendő bizonyítékot összeszedni. Az sem kisebb nemzetközi szégyen: a vádló úgy építette fel az ügyet, ezt az égbe kiáltó, nemzetközi szinten figyelt, valóban a szlovák államrend demokratikus működésére rákérdező ügyet, hogy szétcincálható volt a védelem részéről.
Jogi csűrés-csavarás ide, fellebbezési lehetőség oda: az igazság ugyan valószínűleg kiderült, de semmivel sem vagyunk közelebb az igazságszolgáltatáshoz, mint voltunk, ott tartunk, ahol nem volna szabad tartanunk.
Nem csupán nem került ma, sem máskor rács mögé az igazából felelős bűnös, hanem olyasmi történt, ami aláássa a jogrendbe vetett hitet, az igazságba vetett reményt.
Szlovákia nem lett jobb, nem lett tisztább, nem lett rendesebb és élhetőbb ország.
Szlovákiában a mai nap után nem bizonyítható ugyan Kočner és Zsuzsová bűnössége, de nem bizonyítható az sem, hogy Szlovákia igazságszolgáltatása megállná a helyét európai viszonylatban. Hogy képes a nagykutyákat is megbüntetni. Hogy a kisembernek azonosak az esélyei az igazságra.
Egyszerűen ma nem bizonyítható, hogy a millió leírt, ilyen-olyan paragrafusnak hála vagy épp azok ellenére létezik megfelelő színvonalú, mértékű és független, működő bűnüldözés és igazságszolgáltatás ebben az országban. Márpedig ha ebben nem csupán az emberek bizalma rendült meg, hanem tényleg nem bizonyítható (s a mai nap erre bizonyíték), akkor Szlovákia vélhetően nem rendelkezik működőképes demokráciával. És ez itt a legnagyobb baj.
Persze, nincs tökéletes, hibátlan és megkörnyékezhetetlen bűnüldözés és igazságszolgáltatás a legfejlettebb demokráciákban sem. Nem vagyunk naivak. De az elmúlt évek szlovák politikai/üzleti panamáit látva, érzékelve, sőt sokszor adónkból finanszírozva ma valami olyat vesztettünk mi, szlovákiai polgárok, amit működő demokráciában polgár el nem veszthet anélkül, hogy azt az állam és a benne folyó élet minősége meg ne sínylené. Nagyanyám szavajárásával „megfekszi” még a szlovák demokrácia az igazságszolgáltatás és a bűnüldözés beteg állapotát.
Elsőrendű dolga kell legyen most már a hivatalban lévő, magát rendrakónak, a demokráciát visszaállítónak hirdető kormánynak megtisztítani, kiépíteni és megszilárdítani a nemzetközi szinten elismerhető, nagyon komoly partnerként kezelhető, tiszta, független és színvonalas bűnüldözést és igazságszolgáltatást.
Hiszen ha az emberek még annyira sem fognak benne megbízni, mint ’89 előtt, ha nem érzékelnek jogbiztonságot és gyorsan kikényszeríthető igazságot, akkor az erkölcsi, a gyártói, a kereskedelmi, az intellektuális és minden társadalmi szféra lezüllik, tönkremegy. Vége. Becsületes ember nem fektet be ott, ahol meglopják és nincs esélye igazságot kapni, becsületes ember nem adja a gyerekét hazug iskolába, normális szülő nem bízza a családja biztonságát megbízhatatlan rendőrségre, ügyészségre és bíróságra, szabad ember nem bízza a szabadságát gyilkosokat takargató alakokra. Ki fog az ország ürülni. Költői túlzásnak látszik, ám ez a tét:
Ilyen országban akarunk élni? Megváltoztatjuk vagy elmegyünk? Melyik az egyszerűbb a polgárok és melyik a hasznosabb a társadalom számára? Kérdés? Nem kérdés.
Illetve a mai „ítéletnap” (groteszk, ugye?) után sajnos ismét releváns kérdés mindegyik.