Mi is az a demokrácia?

Főleg azt kifogásolták, hogy Ukrajnát demokráciának neveztem. Emögött részben az a tudat dolgozott, hogy Ukrajna semmiben sem lehet jobb Magyarországnál, részben bizonyos tényleges – noha a magyar politizáló közösségre jellemzően gyér és hézagos – ismeretek az ukrán állapotokról.

Az orosz ihletésű és a magyar kompenzáló nemzettudattal összhangban lévő gyűlöletszlogeneken túl két fő érvet szoktak felhozni amellett, hogy Ukrajnában nincs demokrácia.

Az egyik az, hogy elnyomják a magyar kisebbséget. Valóban szerzett jogokat vettek vissza, és nemzetközi egyezményeket sértettek, de amint az ukrán parlament módosította végre az idevágó jogszabályokat – amiről a magyar kormány gondosan nem vett tudomást –, fölerősödött a másik szólam: Ukrajna kirívóan korrupt ország, maroknyi oligarcha kezében van a gazdasági és ennélfogva politikai hatalom. Ebben is van igazság, nem kevés, csak hát az Európai Unió legkorruptabb országa felkent vezetőinek a szájából, akiknek különben semmi bajuk nincs azzal, ha az oligarcha orosz vagy oroszbérenc, ez az érv eléggé disszonáns

Hivatkoznak még azokra az intézkedésekre, amelyek a háborús helyzetben alapjogokat korlátoznak, s ezek is joggal bírálhatók, de az ukrán sajtószabadság nemlétének tételezése megint csak disszonáns annak a kormányzatnak és propagandistáinak a szájából, amelyik mindent megtesz a sajtószabadság magyarországi legázolásáért, továbbá egy rossz szava nincs a sajtó ellen alkalmazott fasiszta módszerekről, ha azokat kedves moszkvai szövetségese alkalmazza, mely egyébként Ukrajna háborús ellensége.

De visszatérve a lényeghez: a demokráciának nem kritériuma a 0,4 százalékos nemzeti kisebbségek jogainak tiszteletben tartása, sem a korrupció alacsony szintje, sem az, hogy háborús helyzetben nem korlátoznak bizonyos alapjogokat. (Megint csak: ennek felhánytorgatása üvöltően disszonáns egy olyan hatalom szájából, amelyik bármit képes megváltoztatni a jogrendszerben a háborúra való hivatkozással, miközben Magyarországon nincs háború, és nem is állunk hadban senkivel).

Demokráciákban vannak korrupciós botrányok. (Éppenséggel az mutatja a demokrácia hiányát, ha a korrupcióból nem lehet botrány.) Ezer példa van rá, hogy demokráciákban diszkriminálnak kisebbségeket. Az se jó továbbá, ha az állam erőszakot alkalmaz polgáraival szemben, de az állam erőszak-monopóliuma civilizációs fejlemény, és a demokráciák védtelenek lennének, ha éppen a demokratikus államot fosztanák meg erkölcsi hivatkozással ettől a monopóliumtól.

Itt ugyanis nem erkölcsről vagy helyes viselkedésről van szó, hanem egyéni jó- vagy rosszindulattól független intézményekről. A demokrácia egy politikai rendszer, olyan kormányzati forma, ahol a nép gyakorolja a hatalmat.

Ezen a ponton is van egy közkeletű magyar tévedés: minden létező, azaz minden újkori demokrácia alapja a képviseleti rendszer, már hogy a nép a hatalmat választott tisztségviselők útján gyakorolja, miközben a hatalmi ágak el vannak választva, s egymást fékezik és ellensúlyozzák. A direkt demokrácia utoljára az ókori Athénban volt alapforma, és nem lett jó vége. Az, hogy a kormányzási döntéseket a pillanatnyi számszerű többség ízlése és akarata szerint hozzák, nem magasabb rendű a képviseleti demokráciánál, viszont egyrészt veszélyes a politikai közösségre, teret nyit a manipulátoroknak és vezérszerepre törekvőknek; másrészt nem működik.

A létező demokráciák tehát képviseleti demokráciák. Mégis, mi akadályozza meg, hogy ezekben a rendszerekben minden hatalom egyetlen személy vagy egy szűk kör kezében összpontosuljon? Két dolog. Az egyik, folyamatos jelen időben, a hatalommegosztás és ezzel összefüggésben a fékek és ellensúlyok rendszere. A hatalom eleve több kézben van. A másik, feltételes módban, az, hogy a végrehajtó hatalom meg tud bukni, a törvényhozó hatalom pedig megváltozhat. Ennek az eszköze a szabad és tisztességes választás.

Magyarországon mind a két feltétel hiányzik. Sőt, a hatalommegosztás nem egyszerűen hiányzik, hanem a hatalmat egyedül kézben tartó személy és köre mindent megtesz az ellen, hogy bárki másnak bármennyi hatalma legyen. És a magyar politikai rendszernek ezt a világunikum sajátosságát az ellenzék képtelen észrevenni, nem hogy tudatosítani magában.

A kritikusok és szakértők politikai képzelete sokáig nem terjedt tovább a 2004 és 2010 közötti felállásnál, ahol is az akkori ellenzék könnyedén felhasználhatta a legkevésbé sem demokratikus módon, színfalak mögötti alkuk eredményeként pozícióba ültetett alkotmánybírósági többséget a kormány fékezésére, a demokratikus procedúrában megválasztott törvényhozás döntéseinek ellensúlyozására és végül – a háromigenes népszavazás alkotmányosnak minősítésével – a képviseleti demokrácia szétverésére.

Az ellenzék – különös tekintettel némely alkotmányjogász szakértőjére – azt szűrte le mindebből, hogy hatalommegosztásnak/féknek és ellensúlynak annyi elég, ha egy tudós jogászokból álló testület keresztbe tehet a kormánynak.

Egy árva hang sem tiltakozott, amikor a 2011-es törvény településkozmetikai egyletekké fokozta le a helyi önkormányzatokat, és végképp kiüresítette a megyei önkormányzatokat – hangosabb volt a tiltakozás, amikor a megyéket visszakeresztelték vármegyére, na, az feltűnt. Az ellenzék 2022-es közös programjában végre felbukkant a gondolat tizenkét, illetve harminckét év után, hogy az elnököt válasszák közvetlenül (mint szomszédságunkban szinte mindenütt) – ez is egy lépés lenne a végrehajtó hatalom megosztása felé, de nem hajtják nagyon, mert „nem érdekli »az embereket«”.

Nem fogadja harsogó röhögés Orbánéknak azokat a kijelentéseit, hogy nálunk parlamentáris rendszer van – miközben a parlament maga semmiféle hatással nincs a jogrendszer alakulására, és semmiféle módon nem ellenőrzi a kormányt, ellenben annak a hajtószíja.

Nem hiányolja senki az elválaszthatatlan és szélsőségesen központosított végrehajtó/jogfabrikáló hatalom fölötti lehetséges társadalmi kontroll olyan intézményeit, mint a szakszervezetek vagy a független sajtó. Ellenkezőleg. Senkit nem zavar, hogy miközben az EU-ban a szakszervezeti tagok átlagos aránya 25 százalék, Magyarországon 10 (és azok nagy része is állami alkalmazott). A független sajtót sikerült úgy megnyomorítani és a szakmát annyira lejáratni, hogy az újságírókat a közvélemény semmibe veszi, és a zöm viszolyog tőlük (a 2010-es médiatörvényekből egyébként hiányzik az „újságíró” fogalma; törvényen kívüliek vagyunk).

A demokráciának ez a pillére tehát hiányzik Magyarországon, vagy csak a neve van meg, alibinek. Mi a helyzet a másikkal? Három választás létezik: országgyűlési, önkormányzati és európai parlamenti. Az utóbbit Orbánék legszívesebben kiiktatnák, mert mi az, hogy nem az általuk kijelölt nemzeti mamelukok kerülnek a strasbourg-i házba? Az önkormányzati választásoknak legföljebb szimbolikus jelentőségük van, mert a) pénzügyileg az „ön”-kormányzatok a központi állam függvényei, b) jogköreiket a központi jogalkotó bármikor a saját érdekei szerint, önkényesen módosíthatja.

Maradna az országgyűlési választás. Ez egyrészt aránytalan, az erősebbnek kedvez durván, másrészt annyira nem tisztességes, hogy már szabadnak is csak névleg mondható. A kormány kontroll nélkül és büntetlenül vásárolhatja meg a lebutított adófizetők szavazatait a saját pénzükből; a lebutításnak pedig szintén nincsenek korlátai, a kormánypropaganda tűzoltócső, szemben az erőtlenül folydogáló ellenzéki médiával. Végül: az egyik fél úgy változtathatja meg saját érdekében a választási jogot, ahogy akarja, és meg is teszi. Az érdeke pedig az, hogy leválthatatlan legyen.

Magyarországon nincs hatalommegosztás, és nem szabadok, de végképp nem tiszták a választások, ezért nincs demokrácia. Itt tartunk most. Hogy mi ez a politikai rendszer, arról lehet fogalmi vitát folytatni, ám demokráciának elfogadni: önbecsapás. Ukrajnában létezik hatalommegosztás, valamint a „méltóság forradalma” (Euromajdan) utáni választások szabadok és tisztességesek voltak. Ezért ezer bajával együtt van demokrácia. Tudom, hogy nehéz tudomásul venni a különbséget, de nem ártana elgondolkodni róla.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.