Mi bajom az összefogással?

Fotó: MTI

Egyelőre csak lehülyézik azt, aki a nagy összefogás ésszerűségében kételkedik.Tapasztalatok szerint a következő fázis az árulózás, végül pedig, amikor a terv nem ér célt, a fanyalgó-nyekergő defetisták (a jelzők tetszés szerint szaporíthatók) lesznek a bűnbakok. Aztán elcsitul az izgalom, és minden kezdődik elölről.

Mégis, minek ez a rohanás? Ha csak az érdekeket nézzük, a magát legnépszerűbbnek tekintő (bár nem feltétlenül a legnépszerűbb) ellenzéki pártnak, a Demokratikus Koalíciónak érdekében áll, hogy a pillanatnyi erőviszonyokat befagyassza, de hogy ez mennyiben javítja a teljes ellenzék 2022-es esélyeit, vagy miért jó a többi ellenzéki pártnak, arról hosszan lehetne vitatkozni, ha valaki venné a fáradságot.

Természetesen nemcsak az érdekeik vezérlik a politikusokat, és az sem biztos, hogy tisztában vannak az érdekeikkel, hanem meggyőződéseik, hiedelmeik, szenvedélyeik szerint cselekszenek. Ilyen meggyőződés/hiedelem/szenvedély az, hogy ránéznek a választási eredmények százalékaira, elvégzik az alsótagozatos számtani alapműveletet, és megállapítják, hogy csakis ellenzéki összefogással lehet megbuktatni Orbánt. Sőt, feltételezik, maga az összefogás is olyan mágikus hatással van a potenciális nem kormánypárti szavazókra, hogy így az ellenzék több szavazatot kapna, mint pártonként külön.

Tíz, de legalább hét éve nem jut más eszükbe.

Vegyük sorra, milyen alapfeltevéseken alapul ez a tétel.

Az első az, hogy az Orbán-rendszert választásokon meg lehet dönteni. Lehet, de nincs rá bizonyíték, és a tapasztalatok mást mutatnak, nem tűnik föl? Még a bármikori Orbán-kormányt is csak egyszer sikerült választáson leváltani, 2002-ben, hajszállal, de milyen áron, és mit ért vele a másik oldal? Nyolc éve lett volna rá, hogy rendbe tegye és megszilárdítsa a liberális demokráciát Magyarországon, ehelyett (optimista vagyok, óvatos becsléssel:) évtizedekre eljátszotta az esélyeit.

Alhiedelem: elég a kormányt leváltani, utána jó világ jön, azaz elkerülhetetlenül másik, jobb rendszer. A tapasztalat az ellenkezőjét bizonyítja. Eleve a választók túlnyomó része nem tudja, hogy ez nem egy (vagy „a”) normális rendszer elrontott változata, hanem egy másféle, önmagában is nagyon szilárd rendszer, 2010-nél régebbi és Orbán Viktor karakterénél, pillanatnyi érdekeinél mélyebb gyökerekkel.

Ám ha ezzel tisztában volna is a választók zöme, de legalább a politikai elit, a kétharmaddal bebetonozott rendszert akkor is csak kétharmaddal lehetne alapjaiban megváltoztatni, arra pedig a jelenlegi – szintén csak kétharmaddal megváltoztatható – választási rendszerben elenyészően kicsi az esély.

A választási rendszerrel pedig nem csupán az a baj, hogy aránytalan, hanem hogy a jelenlegi struktúrában a választások nem lehetnek tisztességesek, vagyis az ellenzék indulhat ugyan szabadon, de súlyos hátránnyal indul. Legalább annyit észre lehetne venni, hogy most zajlik a teljes kommunikációs rendszer elfoglalása az utcai plakátoktól a hiteles közéleti információkat közlő sajtóig.

Visszatérve a rendszer kérdéséhez: Az ellenzéki összefogás hathatósságának bizonyítékául a tavaly őszi önkormányzati választásokon elért sikereket szokták felhozni. De:

1. Az önkormányzati választás nem parlamenti választás, pontosabban a miniszterelnök személyéről folytatott, eleve aránytalan, de még ahhoz képest is tisztességtelenné tett népszavazás.

2. Egy polgármester lecserélhető figura az Orbán Viktor személye körül kiépült hatalmi rendszerben, a miniszterelnök nem. Utóbbit jobban védik, összehasonlíthatatlanul több ember függ tőle sokkal jobban, és a saját jogán is népszerűbb is bármely kormánypárti polgármesternél.

3. Semmi bizonyíték nincs rá, hogy az ellenzéki sikerek oka az összefogás ténye, nem pedig a) az ellenzéki polgármesterek ősfideszes csúcsvezetőknél hamarabb lejáró politikai szavatossága, b) a politikai analfabétáknak is érthető Borkai-botrány, c) az a szerencsés körülmény, hogy a legtágabban értelmezett baloldalon három évtized után megszűnt az MSZP dominanciája, így nagyjából hasonló erejű pártok tudtak egyezkedni. Az a folyamat se volt összetűzésektől mentes, de akinek illúziója volna a békés ellenzéki együttműködésről, gondoljon Gödre: mi történik, ha egy kicsit is megbomlik az egyensúly.

4. Ami szerintem a legfontosabb: személyi változások édeskeveset érnek a rendszer megváltozása nélkül. A Lánchíd esete éktelen példa. Amíg a rendszer olyan, hogy Budapestnek (nem beszélve a kevésbé szerencsés településekről) nincs elég bevétele normatív alapon (mondjuk a helyi választópolgárok helyben maradó jövedelemadójából, de lehet másból is), addig ki van szolgáltatva a központi kormányzat kegyének. Ami – mármint kegy – nincs, miért is lenne?

Nyilván nagy lelki megkönnyebbülést jelent, hogy az eddig garnitúra helyett a többségnek rokonszenvesebb – esetenként becsületesebb és okosabb – emberek vezetik a várost, de ebből még a helyi polgároknak – megfelelő személytelen finanszírozási eljárás híján – nem lesz hasznuk. Persze sokaknak az is lelki elégtételt okoz, hogy szidhatják Orbánt, amiért nem elég jószívű. De miért kéne jószívűnek lennie, amikor semmilyen érdek vagy törvény nem szorítja rá, legföljebb az ellenkezőjére van ösztönözve – viszont kezében a kasszakulcs? Mégsem követeli a helyi adózás reformját senki, az olyan szextelen. Vetítsük ezt rá, fölnagyítva, az országra.

Bejelentették, hogy nemcsak közös jelöltek lesznek az egyéni választókerületekben, hanem közös program is – ez, gondolom, választási program lesz, de ennek alapján fognak aztán együtt kormányozni.

Érdeklődve várom ezt a programot, de a nyájas általánosságokon kívül egyelőre csak egy programpontot látok: megbuktatni Orbán Viktort. Az a gond, hogy nem látszik semmi, amivel meg tudnák buktatni, és erősen gyanakszom: pusztán attól, hogy összefognak, nem is lesz. A Fidesz toronymagasan a legnépszerűbb párt, és nemcsak azért, mert ebben az államfüggő országban sokan függenek a kvázi-állampárttól, hanem azért is, mert a választani hajlandók (picit nagyobbik) felének az tetszik, amit Orbán Viktor csinál. És minden eszköze megvan rá, hogy ezt az állapotot tartósítsa.

Ahhoz, hogy a miniszterelnök megbuktatását tűzzék ki célnak, nem kell gondolkodni. Aztán vagy sikerül, vagy nem, de a politikai közösség kicsit nagyobb felének ez most és a belátható közeljövőben biztosan nem cél, a kétharmadának – ami a rendszerújításhoz kéne – még kevésbé.

A pártoknak – elméletileg még lenne idejük – roppant szellemi befektetéssel és munkával ki kellene dolgozniuk, milyen Magyarországot akarnak: egy vagy több olyan ajánlatot, ami konkrét, nagy létszámú szavazói csoportoknak jobban tetszhet, mint Orbán Viktoré. A ködös ígéretek, hogy „mi majd rendbe tesszük az oktatásésegészségügyet”, meg alattunk X. és Y. nem fog lopni, nem hatnak.

A szellemi munka eredménye egy vagy több vonzó országajánlat kellene hogy legyen, ezt a pártok külön-külön is meg tudnák oldani, a közös programírásból viszont csak egy senkit sem sértő és igazából senkinek sem kedvező lanyha kompromisszum származhat.

A nagy összefogással az ellenzék pontosan azt valósítaná meg, ami a Fidesznek kényelmes: úgy tesz, mintha egyetlen párt lenne. Ezzel egyrészt megkönnyítik a propaganda-hadviseléssel foglalkozók munkáját: eme rutinos szakembereknek nem kell széforgácsolniuk az energiájukat, és egy-két kijelölt célpontra összpontosíthatják a gyűlöletkeltést. Másrészt egy vagy több megfogható jövőkép helyett Orbánnal csak valami általános Nemorbánt állítanak szembe, az pedig kevés.

Lehet, persze, olyan forgatókönyv, hogy az ellenzék, miután teljesen elfelejtette, hogy 2017-ben még arányos választási rendszert akart, elfogadja realitásnak a kétpártrendszert és azt, hogy a parlamenti választás Magyarországon: miniszterelnök-választás. (A túlzott képzelőerő úgyse tartozik az alaptulajdonságai közé.)

Ebben az esetben a közös miniszterelnök-jelölt legalább olyan fontos lenne, mint amiről a megállapodást már most betervezték: a közös egyéni képviselőjelöltek és a közös program.

Csakhogy ezzel ott vagyunk, ahol a part szakad: minden résztvevő pártnak – és kellően sok szavazónak is – megfelelő miniszterelnök-jelölt csak a szellemi és politikai szabadság, nem pedig a kényszer-egyöntetűség viszonyai között tudna kiemelkedni.

És ezzel visszaérünk a kiindulóponthoz: az Orbán-rendszer – nem a kormány, a rendszer – olyan erős és stabil, hogy ha a feltételekben semmi sem változik, választáson nem lehet megdönteni. Ha viszont a feltételek – most még megjósolhatatlan módon – változnak, akkor megroppan magától, nem kell hozzá választási stratégia. S akkor teljesen aktuális lesz a pozíciók egymás közti elosztása, a sürgősségi közös program.

Ahhoz, hogy az ellenzék ekkor készen álljon a kormányzásra, olyan politikusok kellenek, akik tisztában vannak a mostani rendszerrel, tudják, hogy milyen rendszert akarnak helyette, s elég bátornak és őszintének látszanak ahhoz, hogy ezt elég sokan el is is higgyék nekik.

Ilyen politikusok azonban nem lesznek, ha nincs pluralizmus. A gondolkodás és a politizálás egyéni szabadságának feladásából, a pártok ön-szüneteltetéséből nem lesz demokratikus szalonna.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.