Mi ez a nagy hevület, urak?

Széky János | 2015. december 18. - 18:53 | Vélemény

Végéhez közeledik a Biszku-saga. A magyarországi kommunista diktatúra egyik legvisszataszítóbb figurájának, aki egy ideig a rezsim második embere volt, és többek között az állambiztonságért meg az erőszakszervekért felelt, az újabb első fokú ítélet szerint nem kell börtönbe mennie.

Tanúsíthatom – már nem voltam gyerek –, hogy akkor is őt utálták a legjobban, és tőle féltek a leginkább, amikor még hatalmon volt, s igazából nem rítt ki a mezőnyből. Amikor 1978-ban csöndben távozott a pártvezetőségből, természetesen nem lehetet tudni az okát (utólag igen: följelentette Kádárt Moszkvában), de mindenki egy kicsit megkönnyebbült, mert arra lehetett következteni, hogy enyhül a 68-as reformok visszavonásakor beállt politikai fagy. És úgy is lett.

Az ügyészség eredetileg életfogytiglant kért rá, ebből lett két év szabadságvesztés három évre felfüggesztve. Biszku Béla 94 éves.

Győzött az igazság? A szó erkölcsi és politikai értelmében semmiképp sem lehet mondani. A jogi kérdés azonban az, hogy Biszku Béla elkövetett-e – bizonyíthatóan – el nem évült bűncselekményt a hatályos törvényi tényállások szerint. Egyszerűbben: el lehet-e ítélni azért, amit cselekedett. A fő vádpontok szerint felbujtóként háborús bűncselekményeket követett el, felelős az 1956. decemberi Marx (ma Nyugati) téri vérengzésért és a salgótarjáni sortűzért.

A bíróság szerint nem lehet bizonyítani, sőt a Marx téri vérengzés nem is volt sortűz. Általam egyformán tisztelt jogászok érvelnek Biszku bűnössége mellett és ellen, nem vagyok elég kompetens, hogy döntsek. Az ítéletet alkotmányos kötelességem lenne tiszteletben tartani akkor is, ha ezekben a vádpontokban bíróság bűnösnek nyilvánította volna Biszkut.

Amit viszont tudok, az nem a jog-, hanem a történetírás körébe tartozik: Biszku abban az időben nem állami, hanem pártvezetői tisztséget viselt (1957 márciusától volt belügyminiszter), és a szovjet típusú kelet-európai rendszerekben nagyon nehéz megfogni a csak pártvezetők jogi felelősségét.

Timothy Snyder mondta, hogy a kommunista diktatúrák kutatása azért paradicsomi feladat a történésznek, mert ezekben a bürokratikus rendszerekben minden gazemberséget akkurátusan lepapíroztak. De éppen a funkciók bürokratikus elválasztása miatt ebből a korszakból nemigen maradhatott fenn papír arról, hogy, mondjuk, egy Politbüro-tag utasítást ad egy konkrét vérengzésre, hacsak ez az állami hatásköréhez nem tartozott. Megszavazhatta, helyeselhetette, utalhatott rá, hogy jónak tartaná, de ha csak pártfunkcionárius volt, akármilyen hatalmat birtokolt, nem volt része a parancsláncolatnak.

De ha még állami (kormányzati) tisztséget viselt, akkor is nagyon nehéz elkülöníteni azt, amihez joga volt (az erőszakszerveknek demokráciában is, diktatúrában is joguk van erőszakot alkalmazni) attól, amihez nem. Ehhez járul még egy tényező: az időbeli távolság. Ha iratok nem bizonyítják a bűncselekményt, tanúk még bizonyíthatják, de minél régebben történt, annál kevesebb a tanú.

Egyszóval hiába akarják későbbi politikai erők, kormányzatok büntetőjogi keretbe helyezni a politikai bűnöket, nagyon nehezen sikerül. Biszku esete nem egyedi. Megúszta a börtönt Biľak (tanúk híján) és Jakeš, nem jutott el az ítéletig Jaruzelski pere (itt nem mást, mint Margaret Thatchert és Mihail Gorbacsovot idézték volna meg tanúnak). Az 1981-es Wujek-bányai mészárlásért az akkori belügyminiszter, Czesław Kiszczak végül is két év felfüggesztett börtönt kapott, pedig a bányászsztrájk letörérése (általánosságban) ő adta ki a parancsot. (A lövető szakaszparancsnok tizenegy évet kapott.)

A még élő magas rangú tisztségviselők közül talán Erich Mielke, a keletnémet állambiztonság, a Stasi feje járt a legrosszabbul, aki valóban írott utasítást adott a Nyugatra szökni próbáló állampolgárok lelövésére: ő hat évet ült kényelmes körülmények között, félig agyalágyultan.

De hogy a másik oldalt nézzük: 2011-ben bizonyítékok híján felmentették az újvidéki vérengzésben biztosan (csak nem tudni, hogyan) részes Képíró Sándort. Csatáry László 99 évesen, az eljárás folyamán halt meg, Budapesten töltött háborítatlan, békés öregség után.

Bele kell nyugodni, hogy a jog békeidőben nem alkalmas az erkölcsi-politikai igazságtételre. De szerintem az sem volna erkölcsi vagy politkai igazság, ha Biszku életfogytiglant kapna. Hogy miért? Mert akkor a képmutatás győzne.

A mostani magyar kormányzat Biszku Béla példás – Biľakénál, Kiszczakénál, a Stasi-miniszterénél, a wujeki szakaszparancsnokénál keményebb – megbüntetését a kommunista örökséggel való leszámolás jelképes aktusának tekinti. A mindenkori magyar kormányok 1989 óta kényszeresen 1956 leverőihöz viszonyítják magukat, erre az összehasonlításra alapozzák minden ostobaságuk és gonoszságuk igazolását. Most is: belevetítenék a vénségbe a Rosszat, aztán rács mögé dugnák, lehet mutogatni rá: “mi ennél minden körülmények között jobbak vagyunk”.

Egyvalami maradna ki a Rossznak ebből a megbélyegzéséből és elszigeteléséből. Meghökkentően kevesen hozták szóba Biszkunak azt a cselekedetét, ami történetileg fontosabb volt az 56 utáni megtorlásban játszott szerepénél. Nevezetesen, hogy az ÁVH romjain ő hozta létre a Kádár-rendszer Belügyminisztériumba integrált állambiztonsági apparátusát. Ennek a hajdani belügyi-állambiztonsági apparátusnak az egyik tisztje ma például az Orbán-kormány belügyminisztere, másik tisztje a miniszterelnök külpolitikai főtanácsadója, a harmadik pedig a belbiztonsági főtanácsadója. 2015-ben. A negyedik... az ötödik... A nevek nem fontosak. Az elv, illetve az elv hiánya a fontos.

Így nehéz megbélyegezni és elszigetelni.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.

Címkék: Biszku Béla