Mi változott?

Széky János | 2019. október 19. - 13:30 | Vélemény

Továbbra is kételkedem abban – elismerve tökéletes jószándékát és szívből remélve, hogy némely rajongóinak várakozásával szemben nem vezeti majd a várost antikapitalista módon –, hogy Karácsony Gergely valóban érti-e azt a politikai szcénát, aminek a budapesti köz akarata részesévé tette. De nem vagyok fakír, természetesen örülök az ellenzék váratlan sikereinek a magyar önkormányzati választásokon.

Mi változott?
Fotó: MTI

Részben mert végre (megint, és nem kivételként) olyan emberek jutottak politikai tisztséghez, akikkel egy nyelvet beszélek, és részben mert – túl ezen az önző indokon – az öröm-ínség évtizede után az ellenzék reményt kapott. De praktikusan is nyereség számára, hogy a testületekbe kerülve jobban ráláthat, mi zajlik a szervezett felvilágban”. Hogy ez valóságos többletesély, arra utalnak fonákból a lázas irat-elrekkentések.

Még egy tanulság: a szavazatvásárlás, mondjuk úgy, hagyományos, nem precíziós módszerei, mint a reálbérnövelés (nagyrészt kormányzati akaratból), a nyugdíjasok 9000 forintos rezsiutalványa vagy a krumpliosztás – kis hatásfokkal működnek, valami újat vagy nagyobb befektetést kéne a kormánynak kitalálnia.

A most megválasztott tepülésvezetők politikájának tartalmát – különös tekintettel a főpolgármesterére – korai lenne a szakma szabályai szerint megírt cikkben elemezni, egyelőre úgyis csak szimbolikus bejelentésekre volt idejük, és ezek miatt – ha nem tetszenek is – nem érdemes piszkálni a hívek anyatigris-reflexeit.

Azonkívül (önkritika) bármilyen csábító az „én megmondtam” jegyében előre bírálni valakit, talán inkább használunk ennek a neurotizált közéletnek azzal, ha megengedjük magunknak a méltányosság luxusát. És nem az eddigi, más körülmények között végzett tevékenységüket hosszabbítjuk meg, hanem bízunk abban, hogy jó tanácsadókat, jó munkatársakat találnak maguknak, és hagyunk némi türelmi időt.

Inkább arról írnék, ami az eredményen kívül is meglepett: hogy milyen dühvel utasították el a progresszív oldal egyes képviselői azt az állítás, miszerint a Borkai-botrány hatással volt a közvélemény alakulására s így a választások kimenetelére. És ezzel ahhoz a lényegi kérdéshez érünk, hogy egyáltalán mi volt a fordulat oka, s ami még lényegesebb: a lelki-szimbolikus terápiás hatáson kívül változott-e valami (múlt időben; nem az a kérdés, hogy változhat-e most).

A dühöt az a puszta feltevés váltotta ki, hogy az ellenzék nem (csak) a maga érdeméből érte el a sikert – az összefogás stratégiája révén, és mert ideális jelölteket választottak ki –, hanem külső tényezők is belejátszottak.

Én csak jót akarok, ha felhívom a művelt ellenzéki politizáló közönség figyelmét arra, hogy a politikában mindig vannak a szereplők által nem befolyásolható külső tényezők, és ezek akár kedvezhetnek is nekünk. A feladat nem az, hogy önérzeti okból letagadjuk, pláne hogy kiküszöböljük, hanem hogy minél jobb pozícióból fogadjuk őket.

Amivel meg is érkeztünk ahhoz a fontosabb kérdéshez, hogy mi változott (ismétlem: nem ahhoz, hogy mi változhat). Nem, nem rendült meg a NER hatalma. Inkább – a torz politikai intézményrendszertől késleltetve – közelebb jutottunk a közép-európai sablonhoz: a nagyvárosok inkább liberálisak, a kisebb települések, szegényebb térségek inkább az illiberális oldalhoz húznak. Ami Lengyelországban régi nóta, s az ellenzéknek legalábbis lehangoló vagy talán aggasztó kudarc, az Magyarországon eufóriát keltő újdonság.

Nem változott meg az intézményrendszer, sem a választási szisztéma és a kétharmados regula, sem az önkormányzatok gyengesége. Egy nagyon fontos dolog változott, de az sem most.

A választási rendszert a Fidesz 2012-13-ban abból a feltevésből kiindulva torzította tovább, hogy a baloldali ellenzék fő ereje az öregedő, gyengülő, morálisan és szellemileg erodálodó Magyar Szocialista Párt; és van még az ellenzékben a nagyratörő és dinamikus Jobbik, de azzal a baloldali pártok nem fognak szóba állni.

A szélsőségesen központosított intézményrendszerben formálisan minden a budapesti Parlamentben dől el, és a Parlament a kormány pecsét-ráütő függvénye. A képviselők többsége az „egyéni” választókerületekből jön egyfordulós szavazással, ha tehát az ellenzéki pártok meg akarják őrizni akár csak a reményt, hogy beleszólhatnak az ország sorsába, akkor – párt mivoltukat feladva – választókerületenként egy jelölt mögé kell állniuk, ha sikerül, és az nagy valószínűséggel szocialista, a szocialisták pedig könnyen legyőzhetők.

Ami valóban megváltozott: ezt a csapdahelyzetet ellenzéki szavazók is fölismerték, a 2018-as parlamenti választások után az MSZP összeomlott, az ellenzéki pártok ereje többé-kevésbé kiegyenlítődött, és a baloldal elkezdett szóba állni a szintén meggyengült Jobbikkal.

Ahogy a Valasz.hu is kimutatta, idén tavaszra, az európai parlamenti választásokra a Fidesz országos túlsúlya megmaradt, de az ellenzék megerősödött a nagyobb városokban. Azt én teszem hozzá, hogy ez nem független az ellenzéken belüli átrendeződéstől; megszűnt a méretkülönbség kontraszelektív hatása, és a pártok jobban meg tudtak állapodni az alkalmas jelöltekről. Örvendetes fejlemény, bár fenntartom, hogy az intézményrendszer reformja nélkül csak tüneteket gyógyít.

Végjegyzet: az, hogy a számok egybevágnak a májusiakkal, még nem jelenti, hogy a hasonló eredmény a feltételek azonosságából ered. Magyarul, hogy Borkai nélkül a Fidesz nem járt volna jobban. Akik ezt a lehetőséget nem hajlandók tudomásul venni, azok nemcsak az előre nem látható külső tényezők létét tagadják, hanem azt is, hogy mindig van – még Magyarországon is – egy ingadozó réteg, amelyik az utolsó pillanatban dönt. A Brexit-film („Háborúban mindent szabad”) könnyen érthető formában mutatja be, hogy az ingadozók csoportját be lehet mérni, aztán mérnöki pontossággal lehet hatni rájuk, és bármilyen kevesen vannak viszonylag, az állásfoglalásuk mindent eldönthet.

Ez a „minden” mai magyar viszonyok között csak sok minden, de tagadhatatlanul változás lenne.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője