Miért hatalmas probléma az olasz költségvetési lazítás?

Azért, mert az olaszoké a világ harmadik legnagyobb és az EU legnagyobb államadóssága.

Miért hatalmas probléma az olasz költségvetési lazítás?
Illusztráció

Olaszország azok közé az uniós tagországok közé tartozik, amelyek már eleve magas államadósággal vágtak neki a 2008-tól kezdődő pénzügyi válságnak. A bruttó hazai termékhez (GDP) mérve az olasz államadósság már 2007-ben hajszálnyira volt a 100 százaléktól, s ezzel alig maradt le a csúcstartó Görögországtól (1. grafikon). A sorrend azóta sem változott, csak a görög államadósság meghaladta a GDP 175 százalékát, miközben az olasz közszféra adósságállománya 130 százalék felé kúszott. A különbség persze az, hogy Görögország közben túlesett három mentőcsomagon és egy államcsődön (2012), miközben Olaszország ezt egyelőre megúszta, bár rendszeresen vissza-visszatér ennek a réme, a frászt hozva az uniós intézményekre és vezetőkre, meg persze a nemzetközi pénzpiacokra. Tény tehát, hogy az olasz állam eddig hivatalosan nem szorult olyan mentőcsomagra mint Görögország, Portugália, Írország a spanyol bankok vagy Ciprus az eurozónán belül, illetve Magyarország, Lettország és Románia azon kívül. Az igazság az, hogy egy ilyen csomag eléggé hipotetikus felvetés, tekintettel az olasz adóssághegy nagyságára.

Az állandó mentőalapként (és eurósáncként is) ismert Európai Stabilitási Mechanizmus (ESM) hitelnyújtási kapacitása elvileg 500 milliárd euró. Ez óriási összegnek tűnhet, csakhogy az olasz közszféra adóssága tavaly meghaladta a 2 ezer 263 milliárd eurót! Azaz egymagában négy és félszer akkora, mint az ESM kapacitása. Abszolút értéken mérve az olasz az Európai Unió legnagyobb államadóssága, meghaladja a francia, a brit és a német adósságot is (2. grafikon). Ha a gazdaságok méretét nézzük, akkor pont fordított a sorrend: az olasz az EU negyedik legnagyobb gazdasága. Az olasz adóssághegy annyira nagy, hogy világbajnoki dobogós helyezésre is elég: az amerikai és a japán után abszolút számokban a harmadik legnagyobb a világon. Kicsit reálisabban nézve a helyzetet valószínűleg Kína is Olaszország előtt lehet, de ez nem változtat azon a képen, hogy az olaszok előtt csupa jóval nagyobb gazdaság található.

A számokból nyilvánvaló, hogy amennyiben komolyra fordulnának a dolgok, az ESM képtelen lenne akkora mentőcsomagot kínálni az olasz kormánynak, hogy az megnyugtassa a kedélyeket. Ez már régóta evidenciának számít, az átmeneti (EFSF) és az állandó (ESM) mentőalap létrehozása is csak átmenetileg nyugtatta meg a kedélyeket a pénzpiacokon, aztán újra elszabadultak a rizikós EU-tagországok államkötvényeinek kamatjai. A hozamokat végül az Európai Központi Bank (EKB) elnökének, a szintén olasz Mario Draghinak a bejelentése törte le 2012 nyarán. Draghi azt mondta, hogy mindent megtesznek az euró megmentéséért, kerül, amibe kerül és belengette a sosem aktivált, elvileg a jegybanknak korlátlan kötvényvásárlást lehetővé tévő OMT programot. Az EKB emellett egy sor intézkedéssel pumpált pénzt a gazdaságba, ezek közül az amerikai Fed-től ellesett mennyiségi lazítási program keretében 2015 márciusa óta több mint 2500 milliárd eurónyi kötvényt vásárolt, ennek bő négyötöde államkötvény, konkrétan valamivel több mint 360 milliárdnyi olasz államkötvény. De ez korántsem az EKB teljes kitettsége az olasz államkötvények felé, mert korábbi programokban is történt kötvényvásárlás, illetve a kereskedelmi bankoknak nyújtott hosszú távú hitelek fedezeteként az EKB elfogadott olasz államkötvényeket (is).

Az EKB politikája (a kötvényhozamok leszorításával) lényegében időt vásárolt az uniós nemzeti kormányoknak, hogy megvalósítsák a szükséges reformokat és rendbe tegyék az államháztartásukat. Olaszországban egyik sem sikerült igazán, továbbra is csigalassú maradt a növekedés, magas a munkanélküliség és az államháztartási hiány is az egyik legmagasabb volt tavaly az EU-ban, a GDP 2,4 %-a (3. grafikon). Az új populista olasz kormány most lényegében ezt ismételné meg jövőre is, a deficitet 2019-ben a GDP 2,4 százalékában szabnák meg, az előző kabinet által vállalt 0,8 százalékkal szemben, nemes egyszerűséggel megháromszorozva a célszámot. Az EU történetében példátlanul az Európai Bizottság október 23-án visszadobta a 2019. évi olasz költségvetési tervezetet, az olasz kormány azonban köti az ebet a karóhoz, nem akar engedni a 2,4 %-os hiánycélból.

Államadósság a GDP százalékában néhány EU-tagállamban

Forrás: Eurostat.

Államadósság abszolút értékben (millió euróban) néhány EU-tagállamban

Forrás: Eurostat.

Államháztartási hiány/többlet az EU tagországaiban a GDP százalékában, 2017

Forrás: Eurostat.

Közben az EKB lassan kivezeti kötvényvásárlási programját, jelenleg már csak havi 15 milliárdért vesz kötvényeket (a korábbi 60, majd 80, majd 30 milliárd helyett), januártól valószínűleg már végképp nem fog. Ha a piaci szereplők nem tudják a kötvényeket tovább passzolni az EKB-nak, akkor tovább nőhet azok kamata. A 10 éves olasz államkötvények (éves) kamata már jelenleg is 3,5 % felett van – összehasonlításként, a referenciának számító hasonló német kötvényekért 0,37 %-os kamatot fizettek. Minden kamatemelkedés nehezebbé teszi a hatalmas államadósság finanszírozását, 7 % körüli szinten már középtávon veszélybe kerülne az adósság fenntarthatósága. Hogy a helyzet még rosszabb legyen, a három nagy hitelminősítő cég egyike, a Moody’s három hete lerontotta az olasz szuverén adósság minősítését Baa3-as szintre, ami egy lépésre van a befektetésre nem ajánlott (befektetői körökben csak bóvliként emlegetett) kategóriától. A másik két nagy hitelminősítőnél (S&P, Fitch) még két lépcső választja el ettől az olasz államkötvényeket, de negatív kilátással, ami azt jelenti, hogy a soron következő döntésnél leminősítés várható. A hitelminősítés azért fontos, mert számos befektetési alap és bank szabályzata szerint az általuk birtokolt kötvényeknek, illetve azok túlnyomó részének befektetési minősítéssel kell rendelkeznie, így a bóvliba való lesorolás eladási hullámot indíthatna el, tovább növelve az olasz kötvények kamatfelárát.

Említésre méltó, hogy ezek problémák akkor jelentkeznek, amikor az EU-ban példátlanul jó gazdasági időket élünk, ezért belegondolni is rossz, mi lenne, ha beütne a következő nemzetközi válság. Az utóbbi egy-két évben még Olaszországban is sikerült faragni valamit a hiányon és kicsit csökkenteni az államadósságot, persze csak GDP-arányosan, és nem abszolút mértékben. A növekedés azonban csigalassú, és egy csomó negatív dologban sereghajtó az olasz gazdaság. Itáliában a legmagasabb az inaktívak aránya, meg a minősített kinnlevőségeké (az időben nem törlesztett hiteleké) is, miközben itt a legkevésbé népszerű a közös fizetőeszköz, az euró, az eurozóna tagállamai közül. A foglalkoztatottsági ráta (a 20 és 64 év közötti korosztályban) mindössze 62,3 százalék volt tavaly, ettől csak a görög mutató rosszabb az egész EU-ban. A tartós stagnálás miatt Olaszország fokozatosan csúszik lefelé versenytársaihoz képest: míg 2007-ben az egy főre eső GDP az EU átlag 107 százaléka volt, tavaly már csak 96.

A populista kormánykoalíció túlköltekezéssel akarna kilábalni a válságból, de ezzel csak azt erőltetik, ami harminc éve nem működik és ami hatalmas adósságokba vitte az államot. Az euróövezeti országok pénzügyminisztereinek (Eurogroup) ez persze nem tetszik, így november 5-i brüsszeli ülésükön a Bizottság mellé álltak és szintén a költségvetési tervezet módosítására szólította fel az olasz kormányt. A Bizottság pedig akár már a jövő héten túlzottdeficit-eljárást kezdeményezhet Olaszország ellen. Persze ebből idáig sosem lett valós szankció, ezért az olasz kormány tagjai aligha ijednek meg. Felelőtlen politikájukkal viszont előbb-utóbb megoldhatatlan dilemma elé állíthatják az uniót: Olaszország túl nagy ahhoz, hogy veszni hagyják, de félő, hogy ahhoz is, hogy meg tudják menteni. 2012 forró nyara, amikor az eurozóna a szétesés szélére sodródott újra megismétlődhet, és a piacok letesztelhetik az uniós mentőmechanizmusok hatékonyságát.

 

A szerző a pozsonyi Comenius Egyetem politológia tanszékének oktatója és a Magyar Fórum előkészítő bizottságának tagja.