Miközben az egész világ épp pokolra megy

Ardamica Zorán | 2022. szeptember 30. - 18:51 | Vélemény

Hogy, hogy nem, az egész világ épp pokolra megy, minden széthullik, s amikor már-már a világvégét kéne megírnia az egyszeri publicistának, történnek vele meglepően pozitív dolgok is.

Miközben az egész világ épp pokolra megy
-illusztráció- (Fotó: Wikipédia)

Kábé harminc esztendő után "ropogós ötveneseknek" eszébe ötlött, hogy találkoznának, ha már az egyetemi csoportot szanaszéjjel fújta az idők szele, s oly ritkán látják egymást, ha egyáltalán. Volt, aki félt is (az egyszeri publicista sem kivétel), ugyan kiben kell majd megint csalódni, ki bolondult meg teljesen (rajta kívül...), kit ragadt el az ilyen-olyan részleges, tematikus őrület, szélsőség vagy akármi, s kivel lehet ott folytatni a beszélgetést, ahol anno abbahagyták. A mindenféle formalitások mellőzésével kiderült, hogy szerencsére ma is ugyanazok az egyetértés és egyet nem értés tárgyai és módszerei, mint azelőtt, s akik találkozni akartak, azoknak érdemes volt. A barát, az három évtized után is barát, de a kedves ismerős is nagy érték ma már.

Mivel Nyitra városként nem annyira praktikus, a Zoboralja egy falucskájában találtak szállást, helyszínt a néhai diákok, s mivel anno ott zajlott egy-egy egyetemi focimeccs, emlékeket is. Nos, az első éjszakai dumapartit kipihenendő, elindult a csapat friss levegőt szívni (ürügynek nem rossz) a falu határában egy emelkedőn fölfelé, melyről kiderült, aznap ez volt a világ legforgalmasabb útja. Talicskás emberek, traktorok, gyalogosok, csettegők, utánfutós autók, utánfutós autók után futó kutyák és traktorokban ülő, szürreális látványt nyújtó kutyák zötyögtek rajta oda-vissza végtelen sorokban. Merthogy az emelkedő a szőlőbe vezetett, a szombat pedig a szüretbe. A gyaloglók közben megpihentek Szent Orbán szobrocskájánál (már volt a fején korona, szóval csak óvatosan...), lentebb, a kereszteződésben a marhák védőszentjével szelfiztek is egyet - biztos, ami biztos...

Az értelmiségi létüket meg nem hazudtoló végzett pedagógusok és a pedagógiával már végzett, pályaelhagyó nempedagógusok azon nyomban elolvasták a kétnyelvű és még friss ismertetőtáblák kálváriasorát, mígnem beérett bennük a spontán, őszinte és leküzdhetetlen vágy, hogy a szüretelőket megszólítván vásárolnának a hegy levéből, ha másért nem, hát már csak a borfogyasztás kedvéért. S úgy tettek. Meg is lepődtek ám, hogy a falubéliek egyetlen fityinget sem fogadtak el eme ínséges időkben tőlük a flaskáért. Fogyasztották hát egészséggel - már akik nem voltak vezető pozícióban, mint az egyszeri publicista... S mentek, mendegéltek a hegyen az ismertetőtáblák nyomában. Aztán az egyik kocsi nem elporzott mellettük, hanem egyszeriben lefékezett, s belőle egy falubéli érett ember kiszóllott, ugyan jól hallja-e ezen a környéken, ahol már csak a falubéliek egy része jár, meg az eltévedett madárka, s csak a rokonság beszél magyarul, meg a madárka, hogy ez a társaság bizony magyar nyelven csacsog a tőkék sorainak végein. Jól. Hát akkor ott találkozunk, annál a borháznál, a barackfa mögött, adta ki a parancsot. S a csapat némileg meglepődvén, hogy nem a mitkerestekitt és kicsodákvagytoktiidegenek és takarodjatokafődemrő típusú, manapság állandósuló szókapcsolatokat hallja, szót fogadott. Na, lett is a barackfán túl perceken belül nemcsak bor-, murci- (gyk.: burcsák) és mustkóstolás, hanem danolászással egybekötött beszélgetés, hintázás, fürtmustra, termelői tanácsadás, szőlőzabálás. Utólagos tapasztalás, a hintázást nem kellett volna a végire hagyni... El is tartott rendesen, bele a délutánba. Csak úgy, mert itt egyfelől kedvesek az emberek (legalább is emberünkből sugárzott a kedvesség), másfelől pedig e tájon állítólag már ritkaság, hogy régi ismerőst, rokont leszámítva bárkivel magyarul lehessen eszmét és bortermelői tapasztalatot cserélni. Szóval máshol már nem feltétlenül jellemző módon a szokásosnál erősebb itt a bizalom azok iránt, akikkel az ember közös nyelvet beszél, s így közösen tud énekelni. Ki tudja, meddig, ki tudja, kivel...

És ez az a hiteles bizalom, amely nem az összetartozás fontosságát bla-blázó politikai szlogenekben nyilvánul meg, hanem az emberek őszinte viselkedésében. Aminek nagy az értéke a közösségben, ezért ezt a bizalmat és baráti nyitottságot nem is illik eljátszani. Emberünk, a spontán vendéglátó nem firtatta, ki miben hisz, ki kire szavaz, milyen az értékrendszere, csak az volt fontos, ami összeköthet vele. Pedig lehetett volna a társaság egy barbár bortolvaj vagy tömeggyilkos terrorista horda is...

Nézték az emberkék a kilátást jobbra, a mohi erőmű párolgó hűtőtornyai felé, nézték középtájt, Gímes várának irányába, majd a másik oldalra, a Zobor csúcsa és cseresznyefa mögül kikandikáló beton lakótelep felé is, s látták, hogy szép is, meg már nem is. Leginkább nosztalgikus.

De a legszebb kilátás mégis befele volt, a vendéglátó lelkébe.

Mert bár csak órák óta ismerték és nem tudtak róla gyakorlatilag semmit, mégis tudták, hogy mostantól van itt egy jókedélyű ember, aki őket bizalmasan és barátként kezeli, s akivel szemben ők is barátsággal és bizalommal tartoznak mindentől függetlenül. Mint a mesében. Mert bizony, ne legyen igazam, de nem jellemző az ilyesmi a mai világban. Érezhetően túl volt ez mindenféle magyarkodáson, politikai magyarizmuson, sőt még a magyarság mint nemzeti-kulturális összekötő kapocs sima megnyilvánulásán is. Ott, akkor mindenki tudta. És mindenki alaposan el is érzékenyült, mikor a hegyről vezető lejtőre lépett...

Mindenki, az ateista és a vallásos, a konzervatív és a balra kacsintó, a mélyen nemzeti érzelmű, de még a magyarságtudattal visszaélő, zsaroló, kirekesztő, szélsőségesen „magyarista” politikusoktól leginkább hidegrázást kapó, tehát a túl széles nemzeti gesztusokkal szemben már okkal bizalmatlan öreg diák is megtörölte a szeme sarkát. Mert volt rá hiteles, megkérdőjelezhetetlen ok, ami nem rizsa, nem fröcsögés, nem átverés és nem üres kampányígérgetés. Így volt, nem mese volt, igaz volt.

Ki tudja, mikor történik velem megint ilyen... Hogy valami pillanatok alatt összeköt valakivel és nem szétválaszt.

Miközben az egész világ épp pokolra megy.

Címkék: Nyitra, pedagógusok