Milliárdok maratonja

Két szöveget olvasok egymás mellett. Az egyik Karácsony Gergely augusztus 11-i Facebook-posztja, ahol a budapesti főpolgármester kifejezi örömét afölött, hogy előző éjszaka „lezárultak azok a tárgyalások, amelyek az atlétikai világbajnokság megrendezésének feltételeit tartalmazó Főváros-Kormány megállapodás érvényre juttatását célozták”.

A központi kormányzat többek között azt vállalta, hogy ha a Főváros támogatja az eseményt, azaz, ha jól értem, nem csinál látványos, világraszóló cirkuszt, „a Ferencvárosban a tömegsport céljait szolgáló sportpark épül, öt éven keresztül évente 10 milliárd forint fejlesztési támogatást kapnak a kerületi egészségügyi intézmények, illetve ebből működtethetjük a fővárosi CT/MR programot”.

A megállapodást teljesítését a Kormány 2022-ben valamiért felfüggesztette, ám augusztus 10-én éjszaka „Gulyás Gergely miniszter úr (…) Miniszterelnök úr felhatalmazásával írásban is megerősítette, hogy a kormány betartja a megállapodást”.

A Kormány és Miniszterelnök úr híres arról, hogy be szokta tartani a megállapodásokat, erről Karácsonynak többrendbeli tapasztalatai vannak. Posztját mindenesetre így fejezi be:

„Nem vagyok naiv. Pontosan tudom, hogy rengeteget kell még küzdenünk, hogy ezek a források valóban meg is érkezzenek. Azt is tudom, hogy a választásig tartó egy évben a kormányoldal minden eszközzel sanyargatni fogja a várost és a városvezetést. Budapestnek és Magyarországnak azonban az az érdeke, hogy ha már belevágtunk, akkor legyen sikeres a világbajnokság. És legyen egészségesebb város Budapest!”

A másik szöveg a vezető sztori, ami előző nap, augusztus 10-én jelent meg a print Magyar Narancsban. A címlapfotó Mészáros Lőrincet ábrázolja „ZÁÉV – 246 milliárd feliratú atlétamezben, alatta a felirat: „A bajnok” és az alcím: „Csillagászati összegek a budapesti atlétikai világbajnokságra”.

A cikk lényege pedig az, hogy az atlétikai vébé elsősorban a Mészáros Lőrinc (azaz Orbán Viktor) érdekeltségébe tartozó ZÁÉV és konzorciumi partnere, a Magyar Építő Zrt., valamint az ő alvállalkozóik és egyéb rendszerkliensek számára kiváló üzlet (az a bizonyos 246 milliárd forint, amibe az ország legnagyobb stadionja került, december végi adat, azóta valószínűleg több).

Azonkívül az atlétikai stadionnal tovább gyarapodott az olimpia megrendezéséhez szükséges létesítmények sora, mert hát semmi jele, hogy Miniszterelnök úr lemondott volna olimpikus vágyálmáról, amit 2017-ben a Momentum sikeres népszavazási aláírásgyűjtő kampánya (még csak nem is a népszavazás, arra már nem került sor) átmenetileg hatásosan lehervasztott.

Az olimpia nemcsak a Miniszterelnök úr sportszenvedélyének végő beteljesülését hozná el, hanem üzleti orgazmust is jelentene a fönt említett kliensi körnek – az athéni olimpia megrendezésébe és a környező korrupcióba például belerokkant a görög gazdaság és megremegett egész Európa, de biztos volt, aki jót keresett rajt –, és a nemzeti büszkeség végső igazolásaként tovább erősítené a főpatrónus politikai hatalmát.

Hogy mennyit használna ez a mostani, szuperköltséges rendezvény a magyar sportnak, arról lássunk, egy másik Facebook-posztot. Békesi László közgazdász, többszörös pénzügyminiszter, a Magyar Atlétikai Szövetség egykori elnöke írja (őt nem hívták meg a versenyekre): „A magyar atlétika jelenlegi színvonala, az élvonalbeli atléták tudásszintje nem teszi indokolttá a VB hazai megrendezését.”

Lapozzunk vissza egyet. Nehéz pontosan számon tartani a kiröppent összegeket, de Orbán Viktor szűkebb-tágabb körének a Magyar Narancs cikke szerint – recesszió idején – egymilliárd euróbevételt hozott a sportszempontból fölösleges, Budapest működési infrastuktúráját nem javító, a magyarok felét nem érdeklő sportesemény, aminek a beruházása a budapestiek realista zöme szerint soha nem térül meg.

Karácsony eredetileg azt szabta meg a stadionépítés feltételéül, hogy maradjon érvényben a még Tarlós István idejében a kormánnyal kötött közlekedésfejlesztési megállapodás, ne csökkenjen a zöld felület nagysága, sőt legyenek új, minőségi zöld felületek, és a kerületek kapjanak 50 milliárd forintot (pillanatnyi árfolyamon 130 millió euró) az egészségügyi ellátás fejlesztésére.

A Magyar Narancs legújabb számában olvasható Karácsony-interjú szerint mielőtt a főpolgármester találkozott volna Sebastian Coe-val, a Nemzetközi Atlétikai Szövetség elnökével, „Gulyás Gergely miniszter úr egy levélben „írásos garanciát adott arra, hogy folytatódik az Egészséges Budapest Program finanszírozása, azokhoz a beruházásokhoz pedig, ahol akut forráshiány van, kétmilliárd forintot rendelnek” (pillanatnyi árfolyamon kb. ötmillió euró). Coe udvarias ember, elment a főpolgármesterhez abban a hiszemben, hogy egy főpolgármesternek bármiféle intézményes köze van a városban zajló nagy sporteseményekhez. Kínos lett volna tudomására hozni, hogy nem.

Ezek az összegek – pontosabban a rájuk tett ígéret, amit a kormány vagy betart, vagy nem, nagyságrendben körülbelül akkora függő tétel, mint a Budapesttől szolidaritási hozzájárulás címen teljesen önkényesen elvont pénz – állnak szemben a klientúra már kézhez kapott egymilliárd eurójával. Csodás megállapodás. Ezt pecsételi meg – és ezt a rendszert igazolja – nevével és polgári támogatottságával Karácsony. Üveggyöngyökért.

Aki egyébként nem fogy ki a panaszból. Megemlíti, hogy Budapesten jön létre a magyar GDP 38 százaléka, és felrója, hogy a várost sokkal jobban adóztatják, mint Tarlós korában. Az viszont fel nem merül benne, miért is elterjedt szokás, hogy a városokhoz a polgárok adói – személyi jövedelemadója, esetleg áfája is – törvény megszabta százalékban befolynak, nem pedig önkényes adókivetéssel kifolynak a feneketlen központi kasszába maradéktalanul befolyt szja és áfa után.

Azaz nem kell kuncsorogni a Miniszterelnök úrnak, a központi költségvetés erőtlen függvényeként („a szabadság városa”, hehe), hogy legyen oly kegyes pármillió romló forintot csurrantani a meghagyott kevés alapfeladat ellátáshoz, hanem az jár, ha fene fenét eszik is, akárki éppen a Miniszterelnök úr. Ilyen egy demokrácia. Nem az, ami Magyarországon van.

Karácsony jól látja, a Miniszterelnök úrnak az a célja, hogy Budapest „padlót fogjon”, ugyanis nem az az érdeke, hogy a város prosperáljon, hanem hogy még annyi hatalommegosztás se legyen, amennyit a forma (meg a külső látszat) kedvéért meghagyott. Hogy a budapestiek megtanulják végre: nem célszerű lázadni, akkor járnak jól, ha a központi hatalommal baráti-kliensi viszont ápoló városvezetőkre szavaznak.

Mármost őszintén szurkolok, a magam érdekéből is, hogy ne legyen nagyobb baj a jövő júniusi önkormányzati választásokig. Jósolni meg nem jósolok, nem mondok tippet a kimenetelre. De az biztos, hogy ha marad a megalázó rendszert feltételes üveggyöngyökért visszaigazoló ellenzéki stratégia, marad a szabadsághiány és a nyöglődés is.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.