Mind ukránok vagyunk

Putyin továbbá így szól a nyugatiakhoz: „Ha valaki meg akar állítani minket, és további fenyegetésekkel lép fel hazánk, népünk ellen, Oroszország válasza azonnali lesz, és olyan következményekkel jár, amilyenekkel a történelmetek során még sohasem néztetek szembe.” Ezt többnyire úgy értelmezték, hogy az Ukrajna melletti bármiféle nyugati beavatkozás esetére nukleáris válaszcsapást ígért, bár jelenthet sokféle más akciót is, ami megbénítja a mindennapi életet.

Amúgy ez azt is jelenti, hogy létezik olyan nyugati reakció, ami a szemlátomást megháborodott moszkvai maffiavezért is kihozza a sodrából. A fogalmazás kellően általános, hogy ne tudhassuk, mi lenne ez.

De mitől is fél Putyin? Pontosabban fogalmazva: mi az, amitől még Putyin is félhet?

Itt el kell választanunk a paranoiát a valóságos lehetőségektől.

Az Ukrajna melletti közvetlen katonai beavatkozásnak nulla az esélye. Először is: ha a nagyobb nyugati haderőknek eszükbe jutna is, a harcászati felkészüléshez idő kell. Másodszor mert nem jut eszükbe, Ukrajna ugyanis nem NATO-tag – többek közt éppen az orosz területfoglalások miatt nem lehet fölvenni, de még csak elindítani sem a csatlakozási folyamatot a „tagsági akciótervvel” –, az a bizonyos 5. cikk tehát nem vonatkozik rá. Harmadszor mert senki nem kockáztatna érte atomháborút Oroszországgal, ahogy az 1950-es évek óta egyetlen orosz invázióra sem jött katonai válasz.

A valóságos lehetőséget a kemény szankciók jelentenék, mint például a hathatós európai Magnyitszkij-törvény (nem működik, egyebek közt a magyar vétó nyomán), Oroszország kizárása a nemzetközi SWIFT-rendszerből (a hírek szerint Németország, Olaszország, Magyarország és Ciprus vétózta meg, de az olaszok már visszakoztak) vagy a legnagyobb oligarchák számláinak befagyasztása, élükön Putyinnal (ez évtizedek óta esedékes volna, de csak most merült fel).

Nemkülönben a Nyugatot korrumpáló üzleti kapcsolatok felmondása, az orosz–nyugati forgóajtó-effektus megszüntetése, amivel szintén rég elkéstek.

Ám ezekre nincs is nagyon szándék, illetve ahol volna, ott mindig akad, aki vétózik. A vétózók között pedig valahogy mindig ott van a magyar kormány.

Ezért amikor Orbán Viktor csütörtök délután, három nappal Putyin háborút indító bejelentése és nyolc órával Kijev első rakétázása után végre, legutolsóként rászánta magát, hogy kiejtse az „elítéljük” szót és nem többet – mármint hogy „szövetségeseinkkel együtt elítéljük Oroszország katonai fellépését”, és igazodunk a „közös lépésekhez”, már pontosan tudhatta, hogy ezek a lépések nem ártanak majd Putyinnak (az utóbbi szemszögéből).

Hozzáfűzte továbbá, hogy „Magyarországnak ebből a háborús konfliktusból ki kell maradnia, ezért szó sem lehet arról, hogy akár katonákat, akár katonai eszközöket telepítsünk Ukrajnába. Humanitárius segítséget természetesen nyújtunk majd.”

Láttuk: katonák küldéséről szó sem volt, katonai eszközöket viszont – szintén láthattuk – Magyarországon kívül az összes visegrádi ország küld vagy küldött, meg a balti államok is, talán erejükön felül. Azok az országok, amelyek tudják, milyen az, ha valakit megtámadnak azt oroszok. Magyarországnak, úgy látszik, nincs ilyen tapasztalata, vagy a kormányunk mostanra elfelejtette.

A cél most: „kimaradni a háborúból”, amelyik nem a mienk, semmi közünk hozzá. Legföljebb annyi, hogy Ukrajnában él egy fél százalékos magyar kisebbség, no, ők nemzettársaink, őket segíteni kell, ha az ukránok és oroszok által elrontott helyzetből hozzánk menekülnek.

Nem lehet gyomorkavargás nélkül olvasni a kormány levelét, amit „tájékoztatásul” minden oltásra regisztrált állampolgár megkapott. Ritkán találkozni az aljasság, gyávaság és butaság ilyen fúziójával. Aggódunk Ukrajnáért, kiállunk Ukrajna területi integritása mellett, de a háború nem megoldás. Alapvető érdekünk, hogy Magyarország kimaradjon a háborús konfliktusból. Éppen ezért felelőtlennek tartjuk, és nem támogatjuk azt az ellenzéki álláspontot, hogy Magyarország katonákat és fegyvereket küldjön Ukrajna területére. Nem fogunk támogatni olyan javaslatokat sem, amelyek hazánk gázellátását és a rezsicsökkentést veszélyeztetik.”

Kezdjük: a védekező hadviselés igenis megoldás akkor, ha egy ország háborús agresszió áldozata. A kimaradás ilyen helyzetben azt jelenti, hogy a megtámadott országot odadobjuk az agresszor kényének. Az ellenzék nem akart katonákat küldeni Ukrajna területére (ez hamisítás), fegyvereket viszont nemcsak a magyar ellenzék küldene, hanem valamennyi hasonló helyzetben lévő ország kormánya a magyaron kívül. Ukrajna védekezésének hadieszközökkel való támogatása nem felelőtlenség, ellenben egy országnak az orosz gáztól függővé tétele és orosz eladósítása igen. Nem mondom, hogy hova helyezzék a rezsicsökkentésüket.

És bocsánat, de azt se látom, hogy a művelt politizáló közönség ellenzéki oldala tisztában lenne a felelősségével. Hogy mi a jó és mi a rossz. Az ellenzéki nagygyűlésen Gerendás Péter előadta az Imagine-t, az abszolút hippi giccset, és tapsot kapott. Mintha Ukrajna orosz megtámadásával az lenne a baj, hogy vannak emberek, akik nem akarnak békét, de ha mindenki békét akarna, akkor ennek vége lenne. Ámde vége akkor lesz, és béke akkor lesz, ha Ukrajna visszaveri az orosz támadást. Ezért most az élethalálharcát vívó Ukrajna és nem a béke mellett kell kiállni minden eszközzel, amivel lehet.

Hallgassuk meg a hetvenöt éves Adam Michniket, aki a varsói Gazeta Wyborczában tömören összefoglalta a felelős álláspontot:

„Ma azt kell kimondani egyértelműen és hangosan, hogy mi mindannyian ukránok vagyunk. Varsóban és Párizsban, Berlinben és Prágában, Londonban és Budapesten egyvalaminek kell fennhangon elhangzania: az ukránok nemcsak saját magukért, hanem »a mi szabadságunkért és a tiétekért is harcolnak«”.

A „mi szabadságunkért és a tiétekért” (o naszą i waszą wolność) az 1830-as lengyel novemberi felkelés jelszava volt. Ezt a forradalmat és szabadságharcot bizonyos Paszkevics herceg verte le, elhozva Lengyelországnak „Paszkevics éjszakáját”, terrorral, sötétséggel és eloroszosítással. Ugyanaz, aki előtt Világosnál letettük a fegyvert, igaz, dicsőséggel, miután a magyar seregben hősiesen harcoltak olyanok is, akik még Lengyelországból ismerték az orosz agresszort, s nem akartak kimaradni a mi háborús konfliktusunkból.

A szerző az Élet is Irodalom (Budapest) rovatvezetője.