Mindennek ára van

De!

Mindenesetre örömkönnyeink hullatása közben érdemes majd emlékeznünk arra a tényre, hogy pl. ugyanebben az évben sikerült a már meglévő struktúrákban dolgozó felelős emberek kézrátételes gyógyítása segedelmével – miközben a jó szándékot senki sem vitatja – az írott kultúrát önerőből abba az agonizáló állapotba hozni, amely a kilencvenes években, I. Vladimír uralkodása idején terhelte. Arra is ügyelni kell majd, hogy a felálló rendszer gyermekbetegségeit – mert lesznek – az első egy-két év alatt meg lehessen gyógyítani, jobb esetben előzni. Emberek vagyunk, mindenki tévedhet, ráadásul történelmi tapasztalat, hogy a magyar legnagyobb ellensége sokszor önmaga, de csitt, most legyünk optimisták.

A Híd kormánytagságának prioritásai közül az egyik legfontosabb tehát megvalósul. Valami mocorog már sztráda-ügyben is. Az oktatás viszont a kisiskolák ideiglenesnek és ad hocnak tartható felszínen tartása (nem azonos a megmentéssel) mellett viszont láthatóan (Freud működik, először „hibásan” léthatóant írtam…) egyáltalán nem ügy ennek a kormánynak, ami nagy baj.

Tudjuk, mindennek ára van, a nagy lépéseknek pedig közhelyesen nagy ára.

El kell például nézni Dankónak, hogy nem szavazott az Alapról, holott koalíciós pártelnök. Másrészt meg figyelmébe ajánljuk a nagyérdeműnek a szituáció visszásságainak értékelésekor, hogy a jelenlegi ellenzékből nem csupán fasisztáék voltak ellene, de tartózkodásukkal a Kollár-bohócok sem támogatták a kisebbség kultúrájának ügyét. Sőt, a magát valamilyen érthetetlen okból (na jó, Ficohoz, Kotlebához képest… de az nem mérce) liberálisnak tartó SaS is négy fő kivételével tartózkodott, ami azért jelzésértékű és egyben szomorú a kormány „lehetséges” alternatíváját illetően. Az Egyszerű Emberek ilyen szempontból jobban vizsgáztak, noha a párt(?), vagy mozgalom (?) fősómenje épp úgy van kinn, hogy benn is van, de azt biztonsági okokból… (???) Mert legújabban az életét fenyegetik. Állítólag. Ebben pedig az a szomorú állapotrajz az országról, hogy a sok bugyuta performansza ellenére simán hihető, hogy valóban fenyegetik…

A kiben bízzunk kérdés így fölösleges, marad a magas áron fizetett kormányzati szerepvállalás.

Akkor is, ha a kormányelnök nem költözött ki az adócsalással vádolt haverja lakásából (ehhez az ügyhöz bizonyára még lesz pár keresetlen szavunk…). Akkor is, ha a belügyminiszter sokszorosan megérett a leváltásra, de mindenkiről mindent tud, így nem áldozható be… Akkor is, ha a védelmi minister lassan, de biztosan bizonyítja: a jobbra áton kívül nincs ötlete, a poénjai pedig szánalmasan gumiízűek. Ha a kormányfő a partnereit, azaz a szakszervezeteket és a munkáltatókat kijátszva, ignorálva jelent be teljesíthetetlen szociális ígéreteket… Értsd semmibe veszi mind a munkavállalók, mind a munkáltatók, mind pedig a nemzetgazdaság egészének érdekeit… Akkor is, ha rohadtul alkotmányellenes és magántulajdon-ellenes az Érsek javasolta földkisajátítás-javaslat. És akkor is, ha ezért a Híd nyilvánosan nem feddi meg az illetékeseket. Gondolhatjuk, hogy zárt ajtók mögött nem hagyja szó nélkül a dolgokat, ám az a fajta erkölcsi kiállás, ami ma a szlovák politikai életből hiányzik, most nem volna praktikus…

Összegezve, nagy áron, de vannak taktikai és tán stratégiai eredményei a kompromisszumoknak. Csak az a nagy ár, hát az még nincs számszerűsítve.