Megosztás
A Művelt Ellenzéki Politizáló Közönség döbbenten értesült Orbán legújabb beszédének erről a gondolatfutamáról: „Ha magyarnak születtél, akkor egyedi, sőt különleges fajtához tartozol. Olyan nyelven beszélsz, olyan rugóra jár az agyad, olyan észjárás igazságai és törvényei szerint rendezed be az életed immár ezer éve ugyanazon a helyen, amely csak ránk jellemző. A magyar kivételes, de mivel ritka egyede az emberi fajnak, hát szükségszerűen veszélyeztetett is.”
Ez megőrült – mondták némelyek. Pedig dehogy őrült meg. Válasszuk szét az állításokat. Az, hogy a nyelv csakis ránk jellemző: tény. Az, hogy van sajátlagosan magyar észjárás, szintén nem Orbán Viktornak és nem Kerényi Imre temetésén jutott eszébe először. A kulturális antropológia nagyrészt azzal foglalkozik, hogy miben különbözik egyes népek (etnolingvisztikai csoportok) gondolkodásmódja a többiétől – ezek a különbségek léteznek és a nyelvben is tükröződnek, miért (lett) volna a magyar nép kivétel? Karácsony Sándor vagy Lükő Gábor teljesen legitimen írtak erről.
Az már nem stimmel, hogy csakis ezen különleges magyar észjárás határozná meg életünk berendezését ezer éve, a kizárólagosság ugyanis csak addig érvényes, amíg az adott nép nem veszi át a nagyobb térség gondolkodásmódját, esetünkben a kereszténységet meg a nyugati jog fő elemeit, ami köztudomásúlag elég hamar megtörtént. Ez volt az első globalizáció, amikor Európában még azt sem tudták, mi az a glóbusz.
A különbségek azért jócskán megmaradtak elszigetelt és a városiasodástól mérsékelten érintett területeken egészen a második világháborúig. Ezután már csak szép, választható stiláris hagyományokként éltek tovább, de nem szabták meg az élet berendezését, és ezzel meg is elégedhetnénk –
De mi az, hogy a magyar kivételes? És ha kivételes, miért „szükségszerűen” veszélyeztetett? Ennek két oldala van: egyfelől azért kivételes, mert a többi környező nép vagy német, vagy szláv, vagy újlatin nyelven beszél, ők tehát mind valaki mással tartanak össze, nem velünk, itt vagyunk egyedül., azaz veszélyeztetnek.
A másik fele az, hogy a kivételesség önmagában érték, „kötelességeket” ró ránk. Attól és nem mástól jó, mint hogy kivételes. Hogy van bennünk valami, csakis magyarokra jellemző különleges tudás és képesség.
Az vesse a MEPK-ből az első „hát ez megőrült” feliratú követ Orbánra, aki valaha is tiltakozott a magyar kivételességtudat megannyi manifesztációja ellen. A Puskás Öcsizés, Rubik-kockázás és golyóstollazás, a „nálunk a legtöbb az egy főre jutó Nobel-díjas és olimpiai bajnok” hetyke tudata ellen. Akinek nem csak akkor bántja fülét a kommersz, túlkompenzáló nacionalista propaganda, ha Orbán mondja Kerényi temetésén. És nem azéért bántja, mert Orbán és csapata mondja, hanem mert egy álomvilággal fedi el a valóságot.
Igazából mindkettő a Trianon-fókuszú nacionalizmus tünete: a defenzív dac a magyar felsőbbrendűség tudatát érő elementáris támadás nyomán, meg az önbizalom feltáplálása annak igazolásaként, hogy támadás méltánytalanul ért, mert mégiscsak mi vagyunk magasabbrendűek.
Orbán kritikusainak lényegtelen a nacionalizmus sajátos változata, nem veszik tudomásul mint olyan erőt, ami ellen – alapszinten nem ideológiailag, hanem a politika játékterén, kommunikációs technikával – küzdeniük kellene. Ideológiailag már csak azért sem, mert magunkon sem veszik észre a hétköznapivá lett hatását. Nem ismerik.
Azt vártam, hogy legalább ekkora balhé lesz a beszéd egy későbbi mondatából: „Te is annak a nyílt összeesküvésnek voltál tagja, akik azt akarják, hogy legyen úgy, mint régen volt, és akkor a magyar név megint szép lesz.” De hogy is folytatódik az a dalocska a vulgárisabb változatban? „Legyen úgy, mint régen vót”? A gyengébbek kedvéért: „Süvegelje meg a magyart mind az oláh, mind a német, mind a tót.”
Nem feltételezem, hogy Orbán azt feltételezte hallgatóitól, mind ismerik a folytatást. De azt igen, hogy ebből a szempontból a harmincas években él, abban a korban, amikor a magyar nacionalizmus a Trianon-sokk hatására felvette máig eleven formáját. És ez veszélyes.
A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.