Mire a fölény 2. – Amit elvárunk és amit elviselünk

A legutóbbi cikkben arról írtam, hogy a liberális demokráciát leginkább utáló és megvető kelet- és közép-európai főnökök sorra buknak vagy legalábbis meggyengülnek.

Mire a fölény 2. –  Amit elvárunk és amit elviselünk
Orbán Viktor

Eközben a liberalizmussal, így a liberális demokráciával deklaráltan szemben álló magyar miniszterelnök helyzete szilárd, a gyengülésének semmi jele nincs, és bármennyire szeretné az ellenzék, pillanatnyilag semmi esélye nincs rá, hogy olyan helyzetet hozzon létre, ahol Orbán távozása reálisan szóba kerülhet.

Hogy miért megy máshol és másoknak az, ami Magyarországon lehetetlennek látszik? Mondtam, hogy erről cikksorozatot lehetne írni. Vágjunk bele.

A múltkor az polgári vagy állampolgári józanságot hiányoltam, ebben azonban több szál függ össze.  Kezdjük azzal, hogy Magyarországon nincs kormánybuktató hangulat, „rendszerváltó” meg főleg nincs. Az idézőjelet az indokolja, hogy rossznak tartom a fogalmat, körvonalazatlan és manipulált.

Bár meg vagyok győződve, hogy a politikai intézményrendszert gyökeresen át kellene alakítani – messze túl azon, hogy a tisztségeket a mostani ellenzék delegáltjai töltsék be a NER emberei helyzett, abban nem vagyok biztos, hogy egy jobban működő intézményrendszer lényegileg más lenne, mint a mostani. Csak lehet, de nem biztos. Azaz, pontosabban: liberális képviseleti demokráciára van szükség, és ha ez nem az, akkor miből gondolja az ellenzék, hogy a mostani rendszert a saját keretein belül, játékszabályait betartva meg lehet változtatni?

Vagy másképpen: rettentő fontos dolog a kormányzás megjavítása. De miből gondolja az ellenzék, hogy a kormányzás egyes (szakpolitikai) elemeinek megjavításától – mondjuk, a maximálisan kiadható túlórák számának csökkentésétől és a kórházi higiénia javításától és... és... és... – működőképesebb, demokratikusabb, liberálisabb lesz a politikai rendszer? Miért nincs a célok között – legalább „ceterum censeo” alapon a torz magyar intézményrendszer megváltoztatása? Erről is majd később.

Most csak a föntebb említett, szabad szemmel is látható körülményről: az Orbán Viktor személyére épített politikai-üzleti rendszer azért szilárd a Gruevszki-, Fico-, Plahotniuc-, sőt a Putyin-rendszerhez képest, mert nincs kormányváltó hangulat. Bármennyire nem tetszik az ellenzéknek, a magyar lakosság – és ezen belül az elvileg legaktívabb városi középosztály – többsége nem lát okot a lázadásra. A politikusok által felkínált témák – oktatás, egészségügy, munkajog, korrupciós esetek – nem mozgatják meg eléggé.

Ennek két oka lehet. 1. Orbán mégsem olyan rossz, mint Fico, Gruevszki, Plahotniuc vagy Putyin. 2. A nép, ezen belül a városi középosztály béketűrőbb, mint a szlovák, északmacedón, moldáviai vagy az orosz (vagy például a cseh – vasárnapra minden eddiginél nagyobb tüntetést ígérnek a prágai Letnára, bár korántsem biztos, hogy ez megingatja Babišt).

A kettő együtt is lehetséges – Orbán régebben foglalkozik országos politikával, mint a térségben a többiek, vagy mint bárki fontos személy a magyar ellenzékből, és nemcsak tehetsége van hozzá, de ő ismerte ki legjobban próba-hiba alapon, hogy mit várnak és mit fogadnak el tőle.

Kormányzatok ellen lényegében két okból lázadnak: nem teljesítik azt, amit várnak tőlük, vagy elviselhetetlen mértékben sértik az állampolgárok szabadságát és méltóságát.

Azt, hogy egy vezető jó-e vagy rossz, az elvárások oldalán aszerint ítélik meg, hogyan kormányoz, avagy hogyan teljesít a kormányzás két fő területén, a gazdaság- és a külpolitikában.  Egyfelől azt várják el, hogy növekedjen a jólét, másfelől azt, hogy az ország erősítse helyzetét és tekintélyét a többi nemzet között.

A Bárányvakságban írtam, hogy a magyar különutat, avagy kudarctörténetet meghatározza két egyedi történelmi tapasztalat: a Kádár-kori életszínvonal-emelkedés egyfelől, Trianon (és annak visszafordíthatatlansága) másfelől. Orbán ezzel a jelek szerint tisztában van, és kihasználja.

Gondolatmenetünk szempontjából az „egyfelől” azt jelenti, hogy a nép és ezen belül a politikailag aktív középosztály többsége számára a tényleges gazdasági sikernél, vagyis a nemzeti felzárkózásnál és az egyéni érvényesülésnél fontosabb a biztonság, amit az állam garantál.

Ami a felzárkózást illeti, az nincs. A „keleti”, azóta uniós tagállammá lett országok között Magyarország – a volt NDK-t nem számítva – a számszerű mutatókat tekintve a harmadik helyről hátulról a harmadik-negyedik helyre csúszott vissza; az életminőség, illetve a gazdasági és kulturális fejlettség nem pénzben mérhető elemeit ne is feszegessük.

Papírforma szerint ez elég a politikai elittel szembeni masszív ellenálláshoz. De Magyarországon nem érvényesül a papírforma. Először is, kicsiben olyasmi történt, mint Argentínában, ami egy szociálisan demagóg és nacionalista fordulat következtében a világ egyik leggazdagabb országából a „felső közepes jövedelműek” közé süllyedt, csak tavaly kapaszkodott vissza, de ma is a legszegényebb uniós tagállamok szintje alatt van.

Csak éppen a süllyedés fokozatos volt, a politizáló közvélemény figyelmét többnyire más kötötte le, mint a nemzetgazdaság állapota (főleg, érthetően, a katonai diktatúrák és az ellenük való harc), a mindennapi élet kellemessége pedig – bocsánat a körülményes fogalmazásért – mindig a tartós elviselhetőség küszöbe fölött maradt, nem úgy, mint Venezuelában – így aztán a nép hozzászokott; belakta a viszonylagos hanyatlás állapotát.

Az igazsághoz tartozik, hogy a lecsúszásért szocialista kormányok is felelősek, különös tekintettel a 2002 és 2009 közötti korszakra. A második Orbán-kormány idején abszolút lecsúszás történt, 2012-ben újra csökkent a GDP, 2013-ban a reáljövedelem az 1989-es szint alatt volt – a Fidesz–KDNP mégis fölényesen nyerte a 2014-es választást. E politikatörténeti anomáliában a baloldal politikai hozzá nem értésén és egyes politikusok korruptságán kívül annak is része volt, hogy nem használhatták ki ezt a busásan kihasználható támadási felületet; részükről nevetséges lett volna.

Mindegy, a lehetőség elszállt, 2014 után a kormányzat kiépíthette azt a posztkádári szisztémát, ahol a jövedelem – egyszerű közalkalmazottaknál a sanyarú, de garantált megélhetés, közalkalmazottaknál és középvállalkozóknál a decens (Magyarországon felső középosztálybelinek számító) életvitel, a belső kör kedvezményezettjeinél az orbitális meggazdagodás – nem a tehetséggel, tudással vagy szerencsével elért piaci vagy szakmai siker terméke, hanem sokkal inkább a politikai lojalitással korrelál.

A politikai kultúra másik nagy magyar hagyományát, azt a sérelmi, keserű, defenzív etnikai nacionalizmust, amit a párizsi kudarccal megpecsételt Trianon-trauma tett a magyar nacionalizmus alapformájává, s ami hiánytalanul képes pótolni a jó, nemzeti érdeket szolgáló külpolitikát, tökéletes keretbe foglalta a 2015-tel kezdődő migránsozás (később kiegészült a sorosozással, brüsszelezéssel stb.).

Akárki dolgozta ki, zseniális stratéga volt: kielégített egy rég elfojtott szenvedély-igényt, egyszersmind hatástalanította azt a veszélyt, hogy túl sokan kezdenek gondolkozni az elmaradó felzárkózáson; sikerült azt bizonyítani propagandaszinten, hogy a Nyugat nagy bajban van, tehát nem utolérendő, sőt támadható; másrészt már utol is van érve, hiszen a muzulmánok minket is veszélyeztetnek, biztosan mert olyan jó nálunk. (Akkor még nem indult be a reálbérek erőltetett növelése különféle kockázatos akrobatamutatványokkal, amit sokan abszolút fejlődésként éltek meg, mint a Kádár-korban.)

Alkalmas a migránsozás-sorosozás arra is, hogy érzéstelenítse az elemi szabadságvágyat. És ezzel érünk el a kormányzás elfogadásának vagy elviselhetőségének oldalára. Orbán, több mint három évtizedes politikai rutinjával, tökélyre fejlesztette a tűrőképességgel való játékot. Ha kell – és erőt észlel – akkor előbb-utóbb visszakozik, mint a netadó vagy a vasárnapi boltbezárás ügyében. De különben kerüli vagy megelőzi az olyan helyzeteket, ahol látványosan visszakoznia kellene.

Nincs például újságíró-gyilkosság, mint Szlovákiában vagy Oroszországban, csak az ország vezető napilapját zárják be, de jogilag minden le van fedezve. A folyamat egyetlen elemébe sem lehetne belekötni a bíróságon. Általában is: vagy van az akcióra paragrafus (CEU, MTA), vagy éppen hogy nincs (semmilyen törvény nem tiltja pl., hogy a közhivatalokban vagy kormányfinanszírozású munkahelyeken a főnökök figyeljék a beosztottak facebookolását – aztán elmosódó indokolással kirúgják azt, akinek nem tetszenek a nézetei). Az állását vesztő vagy kirúgott nem kerül börtönbe – megélhet, ahogy tud, és amúgy is szabadság van, mehet Isten hírével akárhová, Pándorfalutól Új-Zélandig.

Ennyit a szabadságról. A méltósággal egy kicsit bonyolultabb a helyzet. Az én ízlésemnek egy kicsit túl sok hangsúlyt kap az új politikai irodalomban a szabadság rovására – bocsánat a szubjektív megjegyzésért – de azért a mi régiónkban kiemelkedően fontos érték, lásd a 2013-14-es Euromajdant, az ukrajnai „méltóság forradalmát”.

Itt megint beleütközünk egy magyar – bár nem egyedi – sajátosságba. A művelt ellenzéki politizáló közönség tagjai méltóságon jellemzően mások – szegények, kisebbségek – megsértett méltóságát értik, mintha az ő saját méltóságukért nem kellene harcolni. Az én szememben viszont nem a hátrány, a jogfosztás, a diszkrimináció hiányát jelenti, hanem a pozitív egyenlőséget – hogy mindenki, engem beleértve, egyenlő esélyekkel vehet részt a köz politikai és gazdasági életében. (Ahogy a Függetlenségi nyilatkozat mondja: „minden ember egyenlőként teremtetett, az embert teremtője olyan elidegeníthetetlen Jogokkal ruházta fel, amelyekről le nem mondhat, s ezek közé a jogok közé tartozik a jog az Élethez és a Szabadsághoz, valamint a jog a Boldogságra való törekvésre”.)

Talán a méltóság sajátos, negatív értelmezése miatt nincs erős politikai tiltakozás a groteszk méreteket öltő korrupció, nepotizmus vagy egyszerű szóval lopás ellen: a középosztály aktívan politizáló, ellenzéki érzelmű része nem a saját esélyeinek tönkretételét látja X. vagy Y. meggazdagodásában, hanem mint tőle független disznóságot, amit egyszerűen meg kell büntetni, és azzal helyreáll az igazság – míg a másik, semleges vagy kormányoldali része nem lát benne semmi rendkívülit, csupán annak az elvnek a meghosszabbítását, hogy a gazdasági siker feltétele a politikai lojalitás.

Ilyen körülmények között nehéz kormányt buktatni. Folyt. köv.

 

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.