Mire a fölény? 3. – Itt nincs Aranyszarv

-illusztráció- (Fotó: TASR/AP)

1. Isztambulban a török ellenzék jelöltje biztos fölénnyel megnyerte a megismételt főpolgármester-választást. 2. Prágában, a bársonyos forradalom óta legnagyobb tüntetésen több mint negyedmillió polgár követelte Babiš miniszterelnök távozását.

A török hír azért volt érdekes, mert az ellenzéki közvéleményt legalábbis megpezsdítette a főpolgármester-jelölti előválasztás – nem tudni, milyen hatással lesz az őszi eredményre, de legalább ízelítőt adott a valódi, szabad választásokon alapuló demokráciából, ahol egyéniségek és programok ütköznek, nem pedig az „Orbán vagy nem Orbán” a kérdés.

A cseh hír pedig nemcsak a hatalmas tömeget mutató fotók miatt indította meg a politika iránt érdeklődő magyarok képzeletét, mert a helyzet viszonylag ismerős volt, könnyen értelmezhető (jogtalanul felvett uniós pénzek, és valamennyire az is, hogy a kormány, illetve a feje a maga érdekében barkácsol bele az igazságügyi apparátusba).

Mindkét esetben az volt a válasz lényeg, hogy „lám, itt a követhető példa”, a törököknek is, a cseheknek is sikerül, nekünk is biztos sikerülne, csak nagyon kell akarni. És összefogni. De tényleg így van?

Először is: a Letnán tartott tüntetés impozáns volt, de nem sikeres. Babiš teflonból van, a bizalmatlansági indítvány lepergett róla. Ha tehát követnék Magyarországon a cseh példát – nehéz lenne amúgy is –, az intézményrendszer még kevésbé tenné lehetővé a buktatást.

Kicsit hasonló a helyzet a török példával is. Mert mi történne, ha a közös ellenzéki jelölt megnyerné a főpolgármester-választást?

Sok barátom és ismerősöm el volt ragadtatva az előválasztási tévévitától, de a lényeget a három jelölt közül csak a momentumos Kerpel-Fronius Gábor mondta ki: „az önkormányzatiság visszaállításáért” kell harcolni, azaz most nincs; és ebben az ellenzéki főpolgármester megválasztása csak az első lépés volna. Ugyanő volt, aki leszögezte a sajnálatos tényt: „egyelőre Budapest költségvetése nem lesz több”.

A másik két jelöltről, köztük az előválasztás győzteséről nem látszott, hogy értenék az önkormányzati költségvetés bevételi oldala, vagyis a helyi adózás, és a demokrácia, pontosabban a hatalommegosztás közötti összefüggést. Karácsony Gergely úgy vélte, „a létező önkormányzati adóknak egy igazságosabb kivetése” kell, éspedig „a lakhatási válság megoldása” céljából. Ezért vezetné be, halálmegvető politikai bátorsággal, a „Tiborcz-adót” a félmilliárd forintnál értékesebb ingatlanokra.

Hogy ez mennyit javít a fővárosi vagy kerületi költségvetések helyzetén, az más kérdés, de süt belőle az a szemlélet, hogy az adó: büntetés, nem pedig – képviseleti rendszerben – az állam és az állampolgár vagy a térség, város és a helyi polgár kétoldalú viszonyának meghatározó eleme.

Hogyan van ez Isztambulban? Mint minden viszonylag normális országban, a törökök is visszaosztják az adott területen beszedett adók egy bizonyos százalékát, Törökországban kb. 12 százalékot, ebből származik a helyi önkormányzatok bevételeinek egyik fele. (A „normális” itt nem retorikus jelző; Magyarországon ez az arány pillanatnyilag nulla. Azért viszonylag, mert szerintem jobb lenne, ha az állami minimumon túl a térségek maguk döntenének a helyi adókulcsokról is.)

A költségvetés másik fele a helyi adókból jön össze. Ezek a szemétdíjtól a mozijegybe épített városi adón át reklámadóig terjednek, de a legfontosabb az ingatlanadó, ez Isztambulban lakástulajdon után évi 2 ezrelék (természetesen a kiadott ingatlan bér után is adózni kell). Nemcsak a leggazdagabbaknak kell fizetni, büntetésből (feltételezvén, hogy bűnös úton jutottak tulajdonukhoz), hanem demokratikusan, mindenkinek.

A magyar önkormányzatok persze utálnak demokratikusan, mindenkire új vagy nagyobb adókat kivetni, és még inkább így volna, ha az önkormányzati választásoknak valóságok tétje volna, mert mindenki utál pénzt kiadni azért, amiért eddig nem kellett. Senkinek sincs (nem lenne) kedve évi hatvanezret befizetni egy harmincmilliót érő panellakás után.

De miért nem lázadnak, mondjuk, az isztambuliak? Józan ésszel utánagondolva: azért, mert míg Magyarországon 44 százalék az általános adószint (már csak; volt az 48 is), addig Törökországban 20. Ehhez képest elviselhető, ha valaki tudja, hogy valamennyivel hozzájárul a saját városának, kerületének fenntartásához vagy fejlesztéséhez. Másképpen: a városi szolgáltatások szintjét közelebb vigye a privát életnívójához.

A budapesti vitából az derült ki, hogy a jelöltaspiránsok azzal még tisztában vannak, mennyi feladatot vontak el főleg 2010 után az önkormányzatoktól. Hogy igazából már nagyon kevés a városi szolgáltatás, amit élvezni lehetne, másfelől számon kérni.

Kálmán Olga azt a kifejezést használta, hogy „A Fidesz-kormány számtalan dolgot csavart ki az emberek kezéből”, de az igazság az, hogy ezen funkciók nagy részéről az önkormányzatok zöme önként és örömmel mondott le, a maradék visszaosztott adóval együtt. (Jellemző módon az oktatás állapota már nem is szerepelt a legfontosabb helyi problémákat firtató közvélemény-kutatásban, lásd 22:45; és bár a budapestiek az egészségügyi ellátást tartják messze a legfontosabb problémának, nemigen szűrődött le, hogy mennyire szerény már az önkormányzatok hatásköre és felelőssége ezen a téren.)

Ennyit a kiadási oldalról, a bevételről meg annyit, hogy a várospolitikusok és annak készülők többsége (nem mind, de) természetesnek veszi azt a felállást, ahol a polgármester dolga: több pénzt kialkudni a központi költségvetéstől, ahelyett, hogy ez a több pénz törvényesen járna.

A különbség legföljebb annyi, hogy az ellenzékiek szerint (tisztelet a kivételnek) Tarlós István valami rejtelmes gonoszságból „nem képviseli a budapestiek érdekeit”, de megfelelő retorikával, az őszinteség szívhez szóló erejével a központi költségvetés, amit röviden Orbán Viktornak hívnak, meggyőzhető lenne, hogy többet adjon, s azt is a budapestieknek jobban tetsző célokra.

A valóság viszont az, hogy a mostani adózási rendszerben, a mostani önkormányzati jogok mellett a legtöbb település számára jobb, ha nem ellenzéki a polgármestere, mert a fideszesnek vagy legalábbis jól fekvőnek jobb az alkupozíciója. Vannak szerencsések, akik a sok befolyó helyi iparűzési adó jóvoltából önálló várospolitikát tudnak folytatni, de ez nem jelenti, hogy a rendszer jó. És a helyi választásokon nem cégek szavaznak, hanem ott élő magánemberek, ideális esetben ún. polgárok – nem városszépészeti bizottságokra és szolgabírókra, hanem saját kormányzatokra.

Megint visszaérünk oda, hogy Magyarországon nem a jóakarat hiányzik, nem a nyolcvanas évek népfrontos szakszavával az „odafigyelés”, hanem az intézményrendszer van elfuserálva.

Folyt. köv.