Mire a fölény 4. – A diadalmas bricolage

Évről évre valóságos kis iparág lendül működésbe, miután Orbán Viktor elmondja tusnádfürdői beszédét.

Mire a fölény 4. – A diadalmas bricolage
Fotó: MTI

Az értékelések két végpontja: 1. hát ez tökéletes zagyvaság, kár időt vesztegetni rá, „tavalyhoz képest nem mondott semmi újat”, 2. zseniális iránymutatás, aminek a felfogásához az ellenzéknek még csak eszközei sincsenek.

Mindkettőben van valami, és egyik sem igaz.

Biztos, hogy ezek nem ismeretterjesztő előadások, amik tudományosan igazolható, ellentmondásmentes logikával összekapcsolt tényeket hoznak a hallgatóság tudomására. De nem is titkos manipulatív lélektani tudással megkonstruált mozgósító szövegek, amik sötét cselekedetek elkövetésére vagy elfogadására hangolják rá a publikumot. (Arra ott van a kormánypropaganda az óriásplakátoktól a szennyhíradókig.)

Orbán ezekben a beszédekben valóban magyarázza a világot saját magának és a híveknek; valamiféle rendezett világkép nélkül semmilyen politikai cselekvés nem lehetséges.

Egyetértek azzal, hogy e beszédek tartalma a „mitológia”, „mítoszépítés” szavakkal jellemezhető, de továbbmennék: a mitologikus gondolkodás ez esetben nem hiba és nem bűn, és nem is csak egy bizonyos mítosznak a felépítése, hanem más gondolkodásmód, más műfaj. Kiválóan értelmezhető annak a segítségével, amit Claude Lévi-Strauss mond La pensée sauvage című 1962-es művében a mitikus gondolkodásról.

Nevezetes hasonlata szerint ez utóbbi úgy aránylik a modern tudományhoz, mint a „bricolage” (fusizó barkácsolás) a mérnöki munkához. A barkácsoló ezermester nem a célnak rendeli alá – racionális felmérés, előkészítés során – az eszközeit és anyagait, hanem a már meglévő, az adott vállalkozással eleve kapcsolatban nem lévő szerszámokat és anyagokat variálja.

Mitikus gondolkodással is ragyogó szellemi teljesítmények jöhetnek létre, csak másfélék, hiányzik belőlük az elvont egész megértésének és az állandóságnak az igénye. Úgy is lehet mondani, a mérnök az univerzumhoz intéz kérdéseket, a barkácsoló más emberi vállalkozások maradékainak halmazával konzultál: mire lehetnek most jók? Fogalmak helyett jelekkel dolgozik. A mitikus válasz úgy is beválhat, ha az egyes elemeket kicseréljük. A javasember is gyógyít, de ha nem sikerül, annak rajta kívül álló, mitikus oka van.

Orbán ellenfelei ott tévednek, hogy feltételezik valamiféle stabil fogalmi rendszer és univerzális értékrend létét, amitől a szóban forgó politikus tudatlanságból vagy megátalkodottságból folyton eltér. Holott ilyen nincs. Pontosabban: térben és időben meglehetősen korlátozott, 1945-től áll fenn a világ országainak egy részében, az 1990-es évek eleje óta több országban, mint addig, de vannak ingadozások, és a renegátoknak igazából nem kell hátrányokkal számolniuk.

A kritikusok egyik fázisban sem akarták észrevenni a valódi célt, akkor sem, amikor Orbán még nem élt a liberális tabukat nyíltan megsértő eszközökkel. Ráadásul ők sem voltak tisztában a saját fogalmaikkal. Ezt nemcsak az a meglepetés, szellemi kapkodás mutatja, amivel az „illiberális” szó elhangzását fogadták 2014-ben, hanem sok előzmény is.

A valódi cél ugyanis nem egy univerzális megítélés szerint jó politikai-gazdasági rendszer, az akárhogyan értelmezett liberális demokrácia megalkotása volt, hanem kezdetben, 1998-ig a „kommunisták”, az MSZP helyzeti előnyének behozása; az első Orbán-kormány idején részben a kormányzóképesség bebizonyítása, egy másfajta Magyarország-vízió felépítése, közben szabadulás az 1998 előtt alkalmazottt tisztességtelen eszközök árnyékától; 2002 és 2008 között az ellenség, a szociálliberális koalíció lehetőleg visszafordíthatatlan legyőzése; és 2010-től, de főleg a 2012–13-as megtorpanás, majd Orbán és Simicska szakítása után a politikai és gazdasági hatalom minél teljesebb koncentrációja.

Korántsem volt mindegyik cél becstelen – különös tekintettel az 1998 és 2000 között kormánypolitika napos oldalára –, de egyik sem volt olyan, amit a liberális demokrácia eszményét többé-kevésbé követők elhittek volna, vagy komolyan tudtak volna venni. Komolyan vették azonban – vesztükre – a „jogállamiságra” hivatkozó érvelést, holott csak lecserélhető eszköz volt a valódi célok megvalósításának procedúrájában.

Emlékezzünk például a 2002 és 2010 közötti időszakra, mikor Orbán fő stratégiájához tartozott, hogy igyekezett kívül vinni a politizálás színtereit a szabadon választott parlamenten, és – későbbi retorikájával ellentétben – elérni, hogy minél több hatalom jusson olyan tisztségviselőknek, akiket nem a négyévenként megtartott választáson elért többség legitimál. (Valamint az aktuális nyers többségnek, bevezetve a választások közötti, népszavazás általi kormányzás intézményét.)

Az ellenzék némi fintorgással ugyan, de bólogatott, hogy igen, igazi (liberális) demokráciában ezt így kell, és komolyan is gondolta. Holott a Fidesz belső körének célja nem a fékek és ellensúlyok kiépítése volt – ettől ma is borzad, csak már bevallja –, hanem egyszerűen a kormány, azaz a kormányzás valós idejű, választáson kívüli gyengítése, alkotmányos jogosítványainak kétségessé tétele.

Vagy – teljesen máshonnan véve a példát – néhány éve döbbenetet keltett, hogy G. Fodor Gábor kimondta, „a polgári Magyarország” jelszava csak „politikai termék volt”. Holott inkább az a döbbenetes, hogy akkor, 1998-ban mennyire kevesen vették tudomásul, mennyire nincs a kötőszóként használt polgár, polgári szavaknak tartalmuk. Hogy készen talált, lecserélhető eszközök (a komcsi zsargonból vették át pusztán azzal a céllal, hogy szembeállítsák magukat a komcsikkal); nem fogalmak, hanem jelek.

A másik politikai oldal – nevezzük szociálliberálisnak – több ponton megakadályozhatta, vagy legalábbis lassíthatta, mérsékelhette volna saját felmorzsolását, ha nem abban a hiszemben politizál, hogy a Fidesz az ő fejével gondolkodik, és a liberális demokráciát tartja eszményének, nem pedig őt akarja kétes eszközökkel barkácsolva legyőzni. (Hozzátéve, hogy a szociálliberális oldal demokráciafelfogása is sajátosan magyar volt, részben mert a liberalizmust a klasszikus hagyományától elszakítva értelmezte, részben mert nem érdekelte a demokrácia intézményes oldala, elképesztő mértékben nem értett hozzá.)

A teljes győzelem után Orbán már megengedhette magának azt a luxust, hogy megfogható, „saját” fogalmakat használjon, szembefordulva a liberális demokrácia globális nyelvezetével. Ezt a másfajta fogalomhasználatot nevezik populistának, és nemcsak azért nem globális, mert ellenségnek tartja a globalizációt, hanem azért is, mert nincs egyetemes szókincse és értékrendje. A fogalomkörei töredékek, ad hoc felhasználható kulturális maradékok, „ami kézre esik”.

Minek a töredékei? A külföldi átvételeket most hagyjuk – Carl Schmitt politikai filozófiájának, antiliberalizmusának hatása közhely, Alekszandr Duginé nem annyira. Fontosabb talán az, ami hazai örökség: az 1945 előtti korszak, de főleg a harmincas évek lázas ideológiai kísérletezése.

Orbán van olyan előzékeny, hogy meg is nevezi rendszerének kívánatos jellemzőit: illiberális (antiliberális), nemzeti (nacionalista), közösségelvű (kollektivista), keresztény (politikai keresztény). Ez így együtt nem 1945 utáni értelemben vett demokrácia, még annak illiberális változata sem; de nem is véres totalitarizmus. Se nem liberális kapitalizmus, se nem államszocializmus.

Hanem inkább a félreeső kis nemzetek tekintélyelvű, fegyelmezettnek szánt rendszerváltozataira emlékeztet, a portugál Salazar Új Államára, az ausztrofasizmusra vagy az imrédyzmusra. Közös bennük, hogy zsákutcának bizonyultak, és nem hoztak sok hasznot a nemzetüknek (bár a portugál diktatúra csaknem fél évszázadig fennállt).

A tavalyi előadáshoz képest a szónok nem mondott újat a világról. Ami új információ, az éppen egy hiány. Tavaly Orbán célnak tűzte ki a „bevándorláspárti” „liberális elit” leváltását az európai parlamenti választásokon. Szó szerint:

„Nagy pillanat előtt állunk, meglátjuk, bekövetkezik-e. Az esély itt van. Nem egyszerűen a liberális demokráciának, az arra felépült liberális nem demokratikus rendszernek mondhatunk búcsút a következő év májusában, hanem a ’68-as elitnek is úgy, ahogy van.” Ezáltal pedig: „Az antikommunista, keresztény elkötelezettségű, nemzeti érzelmű nemzedék következik most az európai politikában.”

Nos, ez nem történt meg. Valamennyit erősödött, de nem tört át a keresztény-nemzeti elkötelezettségű (új) nemzedék. Az tény, hogy visszaesett a hagyományos jobbközép és balközép pártszövetség, de megerősödtek a 68-at leginkább folytató liberálisok és zöldek.

Orbán minden erővel igyekszik a saját győzelmének feltüntetni a rendszerével szemben láthatóan puha Ursula von der Leyen bizottsági elnökké választását, de ez egyrészt nem következett az EP-választások kimeneteléből, másrészt éppen az tükröződik benne, hogy a nagy öreg Európai Néppárt visszaszorulóban van a liberális demokrata elveinek feladása ellenére (vagy amiatt).

A propagandistákat ez nem zökkenti ki a menetritmusból: Kovács kormányszóvivő szerint „minden fő politikai felvetésben, témakijelölésen az elmúlt kilenc évben, mindegyikben igaza volt a magyar kormánynak”. Ha nem, azért az ártó szellemek a felelősek, tehát a kormánynak tulajdonképpen akkor is igaza van.

Ilyen a mitikus gondolkodás: a bélbaj mindig elmúlik. Így vagy úgy. Tehát a javasember gyógymódja csalhatatlan.


 

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.