Mission Impossible – Utóhatás: A lehetetlen küldetés teljesítve!

A nyár egyik legjobban várt akciómozija a Mission Impossible széria hatodik része, amelyről nem túlzás azt állítani, hogy végre felnőtt a franchise-hoz méltó szintre. Figyelem, spoilerveszély!

Nem meglepő módon a történet az előző részre, a Titkos nemzetre épül, viszont a forgatókönyv remek megkomponálásának köszönhetően az sem baj, ha a néző éppenséggel lemaradt volna róla, vagy már kevésbé emlékezne rá vissza – ha figyelmesen követjük a sztorit, fel tudjuk venni a fonalat.

Ethan Huntnak és csapatának ezúttal egy rossz kezekbe került plutóniumot kell visszaszereznie, hogy milliókat mentsenek meg a pusztulástól. Elkezdődik a hajsza a robbanószer után, közben régi-új arcok bukkannak fel; néhányukról kiderül, hogy valójában nem is az, akinek mondja magát; sosem lehet tudni, hogy éppen ki az ellenség és ki a barát, az idő pedig vészesen fogy...

Az Utóhatást rendező Christopher McQuarrie (ő az első, aki a sorozat életében először jegyezhet két részt) már a Titkos nemzetben elkezdte visszakanyarítani a franchise-t a kémthriller irányába, amelyet a hatodik részben olyan akcióorgiával egészített ki, amilyenben már régóta nem volt részünk. Volt itt minden: autós-motoros üldözés, helikopteres üldözés, bunyó a vécében és a sziklaszirten – mindez olyan tökéletesen előadva, hogy az egyes akciójelenetekbe nemcsak Tom Cruise, de a néző is alaposan beleizzad.

Persze, most is mondhatnánk, hogy ezt meg azt mennyire eltúlozták, de a Mission Impossible-filmek mindig is erről szóltak: egy megvalósíthatatlan küldetés, amelyről tudod, hogy így vagy úgy, de végül mégis teljesíteni tudják.

Ezúttal viszont elmaradt a sorozatra jellemző "heist" elem: tehát hogy valahová be kell törni és elopni onnan valamit. Az előző részekben éppen ezek a jelenetek tükrözték a film címének jelentőségét. Ezúttal talán a zárójelenet felelhet meg ennek a funkciónak: hőseinknek 15 percük volt arra, hogy hatástalanítsanak két atomtöltetet – de hogy ne legyen ilyen egyszerű, a detonátorból ki kellett venni egy biztosítékot, ez azonban már kilométerekre volt egy helikopterben.

Ide kapcsolódik, hogy a nagy akcióban a készítők kissé elvesztették időérzéküket, ugyanis annyi mindent belesűrítettek 15 percbe, hogy a valóságban fél, vagy akár egy óra is kevés lett volna rá. (Mint a Halálos iramban 6 repülőterének végtelenbe nyúló kifutópályája). De mivel ebben a „15 percben“ elképesztő jeleneteket láthattunk, hamar szemet is hunyunk felette.

Nem hiába, azért meglátszik Tom Cruise-on, hogy már 22 éve lehetetlennek tűnő küldetéseket old meg – ezt a londoni forgatáson szerzett lábsérülése is bizonyítja, amikor a színész egyik épületről a másikra vetette magát át (a képsorok benne is maradtak a kész filmben). Korához képest azonban így is csúcsformában van, a sármja semmit sem kopott, így nem csodálkoznánk, ha még további 22 évig kápráztatná el a közönséget ámulatbaejtő kaszkadőrmutatványaival.

Henry Cavillt ezidáig csak Supermanként tudtuk elképzelni, akinek szinte semmilyen érzelem nem olvasható le az arcáról. Ezúttal azonban bebizonyította, hogy bajszos rosszfiúként sem utolsó – meg kell hagyni, remekül állt neki.

Simon Pegg és Ving Rhames ezúttal kissé háttérbe szorult, Rebecca Ferguson most is kemény és elbűvölő volt – akárcsak Vanessa Kirby és Michelle Monaghan, Sean Harris szeméből pedig sugárzott a potenciális veszély, igazi főgonosz volt.

A Mission Impossible – Utóhatás egy jól összerakott, csavarokkal tarkított film, amely lélegzetelállítóan szórakoztató élményt nyújt a nézőnek.

tt/para