1
moonfall-bg-nowplaying
Roland Emmerich testközelbe hozza el nekünk a Holdat, és bár egyáltalán nem mondható, hogy legújabb műve egyben a legjobbak közé is tartozik, a sci-fik és a katasztrófafilmek szerelmeseinek érdemes egy próbát tenniük vele. Megnéztük a Moonfall című filmet.
A német rendező olyan filmeket tudhat magáénak, mint A függetlenség napja, a Holnapután, a 2012 vagy a Midway, és mindről tudhatjuk, hogy elsősorban látványvilágukkal próbálják megragadni a nézőt, és csak másodsorban fektetnek hangsúlyt a tartalmi részre. A most megjelent Moonfall is ezt a vonalat viszi tovább – picit butácska és langyos, de attól még elképesztően látványos.
2011-ben tragédiával végződik egy Föld körüli küldetés, ami egy ismeretlen jelenség számlájára írható. Az illetékesek éveken keresztül sikeresen titkolták az eset valódi mivoltát, mígnem elérkezik a pont, amikor már nem lehet a szőnyeg alá söpörni a dolgokat. Kiderül ugyanis, hogy az incidenst követően a Hold letért a pályájáról, és ha így halad tovább, akkor bizony találkozni fog a Földdel. Amíg szinte mindenki csak a perceket számolja vissza, összeáll egy háromtagú csapat, amely elindul a Hold belsejébe, hogy megmentse a világot, és nem mellékesen fényt derítsen az egész jelenség hátterére.
Az alapkoncepció ötletesnek mondható, ugyanis magát a Holdat, illetve a Holdra szállást számtalan konspirációs elmélet övezi, amit mindig érdemes meglovagolni. Ebben az esetben is így történt, és sikerült is egész érdekfeszítő történetet keríteni köré, egészen a film utolsó harmadáig csak találgathatjuk, hogy pontosan mivel is állunk szemben. A végső leleplezést, a dolgok tisztába tételét nem biztos, hogy mindenki gyomra beveszi, viszont érdemes megjegyezni, hogy Emmerich ezúttal nem egy olyan sémához nyúlt, amiről már számtalanszor lehúzták a bőrt, így mondhatni sikerült egy kis frissességet is csempésznie a koncepcióba.
Sajnálatos módon az utóbbi időben divattá vált Hollywoodban, hogy a katasztrófafilmek rendre a látvánnyal akarnak operálni, minden más pedig valahol a béka segge alatt van. A Moonfall esetében is ennek lehetünk tanúi. A Földön és az űrben játszódó szekvenciák is lélegzetelállító képi megjelenést kaptak, egyesek valóban kreatívan meg lettek koreografálva, szóval erre a részre tényleg nem lehet semmi panasz. Viszont nagy kár, hogy szinte csak ez szolgálja a szórakozásfaktort. A történetben ugyanis volt potenciál, a rendező viszont nem tudta ezt kiaknázni.
A legnagyobb probléma, hogy a film nem tudja, hányadán is áll. Mert semmi baj, lehet egy film olyan, hogy eldobod tőle az agyad, de akkor kérjük hozzá a megfelelő tálalást is. A Moonfall néhány jelenete is túl van tolva, de mindezt olyan fapofával adja elő, hogy teljesen ellehetetleníti a cselekményt. A Holdból kiváló óriási darab porrá zúz egy hegységet tőlünk néhány kilométerre. Hmmm…oké, menjünk tovább. Rendkívül unalmasak és sablonosak a karakterek, akiket mondvacsinált, súlytalan szálak kötnek össze, az pedig nem kis teljesítmény, hogy a kétórás játékidőre egyikük sem kapott olyan karakterívet, hogy a film végére picit is megkedveljük valamelyiküket, vagy valamelyest aggódjunk érte. A humorosnak szánt jelenetek néhol kínosak, és megfosztják a nézőt attól a hangulattól, amit az adott szekvenciában át kellene élnie, a szereplők közti interakciók pedig gyakran kifulladnak néhány mondatban.
Patrick Wilson és Halle Berry kihozta a maximumot abból, amit a készítők kértek tőlük, a többiről nem ők tehetnek. A film vicces figurájának szánt John Bradley karaktere viszont annyira sztereotip és irritáló, hogy manapság már bűn ilyen figurához nyúlni.
Összegezve: a Moonfall egyetlen fegyvere a látvány. Az érdekes alapötletből nem sikerült kihozni a maximumot, az olykor butácska és unalmas tartalmi tálalás, valamint az egyszerű humor miatt pedig szinte semennyire sem emelkedik ki a középszerű filmek kategóriájából. De ízlések és pofonok, lehet, hogy valaki beéri ennyivel.
(tt)