Megosztás
Az az igazság, és ez bizonyára árnyalható lenne még, hogy mind Magyarország, mind Szlovákia, a keresztény tradícióra minden lehetséges papíron, de leginkább a homofóbia „ünnepein” (melegfelvonulás, családvédő népszavazás, hasonlók) hivatkozó, alkotmányai szerint vallásszabadságot biztosító, demokratikus, de azért vallási alapon válogató hivatalos politikája (már ha ez politika...) egyre inkább xenofób irányt vesz.
Emitt csak keresztény menekült moshatja meg Fico megváltó lábát, amott az alkotmány koncepcióját kidolgozó Orbán-tanácsadó szelektál faji alapon.
Az az igazság, és ez bizonyára árnyalható lenne még, hogy mindkét országban óriási a rettegés. Holott Szlovákia pl. 2004-ben tizenegyezernél több menedékkérőt úgy fogadott be, hogy szinte nem is tudtuk, nem is vettük észre, meg sem éreztük… 2015-ben a kérvényezők száma 109 fő volt… Tényleg félelmetes, csak nem úgy. Magyarországnak meg az egész történelme a beletelepített és bevándorolt (kezdve a honfoglaló magyar törzsekkel) embercsoportok befogadásáról és katonai / gazdasági alapon történő integrálásáról, és sok esetben teljes asszimilációjáról szól…
Mert mintha fociultrából egy-egy Slovan–Trnava (amott ekvivalense pl. magyar–román) meccsen sokkal több lenne, sőt, ilyenkor rendőrből is. Mégsincs rend! Nincs is tehát mit őrizniük… Ami még a számoknál is félelmetesebb. Szerintem…
Pesten pölö ezek az (etnikum, nemzet, bőrszín és nagyjából civilizációs fok tekintetében egynemű és „színtiszta”) ultrák tegnap nemcsak a rendőrséggel csaptak össze (gondolom, törvényesen, mert időről időre ugyanúgy megtehetik), petárdától vízágyúig, hanem békés, gyerekes (csak véletlenül menekült?) családok közé is dobáltak petárdákat. Feltételezhetően így védték meg a nemzetet, hazát és a sport morális értékeit. Nem kéne esetleg ilyenkor is látványosan megvédeni a családokat? Nyugi, én csak kérdezem, ha már a hagyományos család léte a tét, tudjuk, „papa, mama, gyerekek, csupa szív, szeretet…”
Az ám a nagy büdös igazság, és ez bizonyára árnyalható lenne még akár vulgarizmusokkal, akár szóvirágos maszlaggal, hogy mindezek ellenére rengeteg a segítőkész ember mindkét országban, aki adományával vagy más módon („ki ekével, kalapáccsal, tollal” – én tollal…) segíteni próbál a halál és kilátástalanság elől világnak menőkön.
Az is igaz ám, hogy a(z elő)választási propaganda dacára mindkét ország állami szinten is segít bizonyos mértékig a menekülteken. Sőt, még az is igaz, hogy az egyes (nagy számban keresztény [keresztyén]) egyházak itt is és ott is megteszik, ami éppen eszükbe jut. Nem vádolhatók teljes elfordulással. Nem vádolhatók általában. Mert az egyházakban is csak emberek teszik a dolgukat. És sok keresztény ember valóban példásan, elismerést érdemlően teszi. Köszönet érte.
De az szintén az igazsághoz tartozik, ha már árnyalnánk, hogy egyéb, kisebb, piszlicsárébb marhaságok alkalmában mind a magyar, mind a szlovák keresztények fanatikusabbjai, sőt az egyes egyházak maguk, sőt-sőt, az egyes egyházakhoz kötődő civil és politikai szféra, sokkal vehemensebben, sokkal hangosabban és sokkal egyértelműbben ordibál. Hallhattuk.
Most Szlovákiában például azt hallhatjuk, hogy nem hallunk semmit. A szlovák keresztény egyházak segítő munkájukat akkora csendben és diszkrécióval végzik, amikor éppen végzik, hogy egyetlen muslinca zümmögése ahhoz képest felér egy Judas Priest-koncerttel. Apropó Judas… Ez amolyan suttyomban kereszténykedés. Abból tán nem lehet majd baj választásokkor… Mert ha az ország lakosságának többsége, beleértve sok-sok keresztényt is, programszerűen (pontosabban programozottan) fél és gyűlöl, akkor ugye tartsuk meg őket ebben a stabil, sok gondolkodást nem igénylő állapotban, abból kevesebb gond származik a hívek és választók számát tekintve, mint hogyha elkezdenénk firtatni a keresztény erkölcsöt, szeretetet, önzetlenséget sötöbö. Szóval szép csendben megnyugtatják az egyházak a lelkiismeretüket némi néma segítséggel, de egy-egy falusi prédikáción túl jelentősebb audiovizuális nyoma sincs annak, ami elvárható lenne. (A Szlovák Püspöki Konferencia utolsó pásztorlevele 2015. február elsején, utolsó nyilatkozata március 17-énlátott napvilágot.)
És azt is hallhattuk, legalábbis Magyarországon, ahol viszont (jaj!) maradt audiovizuális nyom, sajnos, hogy az egyik nagy, a református egyház mennyire elégedett az állam munkájával. Nofene. Érdekes, hogy az érintettek, a rászorulók valahogy mégsem elégedettek. Pedig igazán ők tudnák ezt megítélni…
És akkor a másik nagy, a katolikus egyház másik nagy embere, egy bíboros a keresztény tanok és törvények fölé helyezi az állam – éppenséggel szar – törvényeit. Pilátusként megtörli és széttárja a kezét, s jól megaszonygya ja tutit, hát kérem, nem tehetünk ennél többet, sajna, gyerekek, mert akkor embercsempészek lennénk. A kedves hívek pedig hallották szívet melengetően legális és törvénytisztelő szavait. Amelyekből csak úgy sütött, hogy mely erkölcs fontosabb a bíboros úrnak, az ingatag és változó állami ukáz, vagy pedig az, amelyet képviselni hivatott egész példamutató életével: a szeretet törvénye. Amely szerint egyesek netán az életüket is adták azokért, akik megváltásra szorultak. Nem egy máglyán, kereszten, golyó által… Jó-jó, egy bíboros nem tudja borrá változtatni a vizet, sem balatoni süllővel megetetni a rászoruló tömegeket, de azért biztatni tudna. Utat mutatni tudna.
Az, hogy egy (nem egy!) nyikhaj bencsikandrás, aki ironikus módon békével és békemenetekkel takaródzik és takarja a Fidesz szélsőséges politikáját Magyarországon, állatoknak tart embereket, az az ő privát (és azért bizonyos részben az ország) névjegye. (A másik békement tegnap este indult a Keletitől a szabadság felé…) De hogy az egyház úgy hunyászkodjon meg egy észveszejtően rossz, gyarló emberek által írt és valószínűleg betarthatatlan törvény előtt, hogy közben szembe kell köpnie azt a morális fundamentumot, amelyre épül, az nekem kicsit sok. Nem is kicsit. És nem csak nekem.
Ha volna a magát négyévente annyira kereszténynek valló Európában olyan természetes, vagy legalább hagyományosan morális autoritás, amely képes lenne a sok kókler politikusbohócnak ötleteket adni menekültügyben, akkor az éppenséggel a szolidáris pápával és szintén szolidáris papokkal (nyugaton és remélem itt is van ám ilyen) rendelkező, felebaráti szeretetet hirdető (valamely, bármely, mindegy, hogy melyik, akár mindegyik) egyház lehetne. Mert ilyen esetekben még az „elvetemült” pogánynak és „még elvetemültebb” ateistának is nyitott lehet a szíve egy őszinte emberi szóra.
Ehelyett Szlovákiában kuss van, csak az olykor nacionalista szólamokat harsogó egyházat ajnározó nacionalista politikusok riogatnak és szítanak gyűlöletet. Magyarországon pedig az olyan nettó fajgyűlölő atyák (atyám!…), akik a felelősséget szó szerint hárítva („nem vagyunk felelősek értetek”) hazaküldik az otthonukból a halál elől menekülőket meghalni, mert ehhez a kontinenshez éppenséggel nem tud alkalmazkodni a szervezetük… (Pontos idézet a linkben.)
Az az igazság, és ez bizonyára árnyalható lenne még, hogy volt már e végeken olyan korszak, amikor az „embercsempészés” (egy másik fajta, de ugyanúgy tilos embercsempészés), a menekültek segítése életeket mentett. Az is pénzbe került sokszor, bár nem feltétlen nyúzta le mocskos módon az utolsó bőrt a rászorulóról. Törvénytelen volt, ahogyan ma is mindenféle szállítása törvénytelen az illegálisan érkezőknek. Mintha lehetséges lenne ez a népvándorlás legálisan… – cinizmus a köbön!
Volt már itt Szlovákiában olyan „katolikus állam”, az ún. „első Szlovák Köztársaság”, amelyben az egyház politikusa (Tiso) olyan állami törvényeket (Hitler törvényeit) helyezett az írott-íratlan emberien morális törvények fölé, amelyeknek embertömegek halálát „köszönhetjük.” És ezen embertömegek nagy része éppúgy „idegen”, más és jöttment volt a hatalom számára, mint ma az Európába menekülők.
(Nem, most nem fasisztáztam le a bíborost, csak vázoltam egy lehetséges, még tán elkerülhető párhuzamot.) Sok-sok évtizeddel a világháború után ma azok az emberek, intézmények és országok, akik anno segíthettek volna, de nem tették, még mindig szégyenbélyeget viselnek. Attól tartok, Magyarország és nem csak Szlovákia, amely sajnos állami szinten (és tudom, ez is árnyalható, de így van) kivette részét a fasizmusból, a gyilkolásból, évtized múlva ismét ilyen billogot fog sebesre vakargatni és takargatni az arcán…
Olvastam egy családról, amelyben az apa, aki nem is volt vérszerinti apa, csak jó ember, egyik álma után fogta a családját és gyermeke életét védve, aki nem is volt vérszerinti gyermeke, elindult egy másik ország felé. Menekültként. Józsefnek hívták, az asszonyt Máriának, a kisdedet Jézusnak.
Az az igazság, és ez bizonyára árnyalható lenne még, hogy ezt a történetet Európában a nem keresztények is nagyon jól ismerik. És közülük nagyon sokan értik is.
És nagyon sokan nem értik.
Pedig olykor ebből élnek… És nem is mindig rosszul.