Morbius: Drakula él, de mi annál kevésbé élvezzük

A karakter nem lehet túl ismerős a széles közönség számára, talán csak a képregényrajongóknak, de mint minden elsőfilmes szuperhősben, Morbiusban is benne volt a potenciál, hogy valami egyedit, újat mutasson. A lehetőségek viszont kiaknázatlanok maradtak, ez pedig a Marvel eddigi egyik leggyengébb filmjét eredményezte.

Michael Morbius gyerekkora óta ritka vérbetegségben szenved, de mivel rendkívüli affinitása van a műszaki dolgokhoz és a tudományhoz, ezt kihasználva igyekszik gyógymódot találni nemcsak saját magának, hanem a hozzá hasonlóknak is. Kísérletezgetései odáig vezetnek, hogy végső reményében vérszívó denevér DNS-ből készült szérumot ad be magának, amitől láss csodát, Michael újult erőre kap. Csakhogy van ennek egy nem kívánt mellékhatása, amit ha hősünk nem tud kezelni, akkor nagy bajok történhetnek…

Bár így elsőre kissé klisésnek tűnhet, mégsem egy elvetendő alap, hiszen megfelelő körítéssel, érdekfeszítő történettel és kidolgozott karakterekkel egy egész ütős kis mozi kerekedhetett volna belőle. Volna. Ugyanis a Morbiusból mindez hiányzik. Természetes, hogy eredettörténet lévén a főhős kibontakozása van előtérbe helyezve, de ettől függetlenül még a többi karakter is kaphatott volna legalább egy minimális hátteret. Az ügyeletes bajba jutott nőről az égvilágon semmit nem tudunk meg, a zsarupáros jelenlétének semmi súlya sincs, csupán annyi, hogy kommentálja a történteket és erkölcsi prédikációt mond a főhős tetteiről. Az egyik legfájdalmasabb pont viszont a főgonosz – mert bizony ilyen is van a Morbiusban. Szinte már az első adandó alkalommal sejteni lehet, hogy ki lesz Michael ellenlábasa, de az egész rettentő közhelyes, emellett olyan gyenge lábakon álló motivációt kerítettek köré, hogy azt senki sem tudja komolyan venni.

A történet egész odáig érdekesnek mondható, amíg a főhős be nem adja magának a szérumot és rá nem döbben új képességeire. Ezt követően viszont elmerülünk a klisétengerben, és előfordulhat, hogy azon kapjuk magunkat, hogy az óránkat bámulva azt számolgatjuk, mikor lesz már vége a filmnek. Szerencsére nem túl hosszú, még kétórás sincs az egész, de azért így is van idő azon morfondírozni, hogy milyen egyéb elfoglaltságot kereshettünk volna magunknak a film megnézése helyett. A temérdek illogikus helyzet és a természetes reakciók teljes elhanyagolása még tovább csökkenti a színvonalat, a szereplők gyakran olyan haláli nyugalommal vesznek tudomásul bizonyos történéseket, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne.

Az összképet a CGI sem menti meg, ami szintén hullámzó. Bár olykor látni, hogy nem kevés munkát és pénzt fektettek belé (például a hanghullámok és Michael echolokációs szeme nagyon menőn néz ki, valamint a lassítások is betalálnak), de akadnak olyan pillanatok is, amikor arcpirítóan mellényúltak. Michael vámpírarca még a pozitívumok közé tartozik, de ellenfeléé sokszor olyan röhejesen mutat, hogy a kamera inkább nem is mutatja. Minden bizonnyal az akciójelenetek során sem tudtak érdemi számítógépes effektust kreálni, amit a gyors vágásokkal és kapkodó kameramozgásokkal próbálhattak kiküszöbölni. Egy szó, mint száz, ember legyen a talpán, aki képes ezekből bármit is kivenni.

Jared Leto egy igazi átalakulóművész, több fronton és formában is megmutatta már magát – ilyen-olyan sikerrel. Most is beleadott apait-anyait, és abból a kevéskéből, amit kértek tőle, hozott is egy tisztességes szintet, de ez önmagában nem elég. A többiekről kár is szót ejteni, de ezzel nem Adria Arjona, Matt Smith vagy Tyrese Gibson színészi tehetségét akarom elvitatni (bár tény, hogy előbbi alaposan elripacskodta az egész filmet), ők csupán a rájuk szabott feladatot teljesítették, ami őszintén szólva nem volt túl hálás.

A Morbius láttán nem is dühöt, hanem inkább csalódottságot érezhetünk, mert a film lényegében egy elpuskázott lehetőség. Amellett, hogy remek színészeket, egy potenciállal teli karaktert is sikeresen elpazaroltak egy olyan produkcióra, amin az sem segít, hogy összeboronálták Pókemberrel.

(tt)