A nagy formátumú politikusok a vereséget is méltóságteljesen tudják elfogadni - Duray Miklósnak ez nem igazán sikerült

Sándor Eleonóra | 2023. január 17. - 17:34 | Vélemény

Duray Miklóssal egy újabb tagja távozott az élők sorából annak a nemzedéki csoportnak, amelyik a diktatúra elleni harcát egy teljesen kilátástalan helyzetben kezdte. Sok emlékező mondta már el, hogy még 1989 nyarán, amikor Magyarországon már újratemették Nagy Imrét, a keletnémetek ezrével mentek nyugatra, Andrej Szaharov már képviselő volt, nem gondolták, hogy a csehszlovák rendszer is hónapokon belül megdőlhet.

A nagy formátumú politikusok a vereséget is méltóságteljesen tudják elfogadni - Duray Miklósnak ez nem igazán sikerült
Cséfalvay Á. András helyszíni felvétele

Nem csoda, hiszen Pozsonyban és Prágában nyáron még javában zajlottak a letartóztatások, a politikai perek előkészületei. Elképzelni is nehéz, mekkora erő kellett az ellenálláshoz tíz-húsz évvel korábban, amikor abszolút volt a kilátástalanság, amit csak tovább mélyített a lengyel Szolidaritás szétverése. Ebben a korban a legheroikusabb tettek legjobb esetben is csak egy-egy különösen durva jogsérelem mérsékléséhez járulhattak hozzá, ha egyáltalán, a rendszer megdőlése azonban teljesen kizárt volt. Az emberi jogok betartásáért mégis sok százan emelték fel a szavukat, tették, amit tehettek, és ami a demokráciában szocializálódott generáció számára talán a legmegdöbbentőbb lehet, hogy nem egyszeri tiltakozásokról volt szó. Az ellenzék tagjai – akkori szóhasználattal élve a disszidensek – a rendszerrel való nyílt szembefordulással olyan üldöztetést vállaltak, amelyről nem lehetett tudni, véget ér-e egyáltalán. És üldöztetésről szólva ne csak kihallgatásokra, zaklatásra gondoljunk, hanem tényleges börtönbüntetésekre.

Csak Csehszlovákiában maradva, és csak néhány példát kiragadva: Ivan Jirous összesen 8 és fél évet ült, ebből négyet fegyházban. František Stárek öt évet. Václav Havel, Dana Němcová vagy Václav Benda 4 évet. Petr Uhl életéből 9 évet töltött börtönökben. És amikor az egyik büntetésük letelt, ott folytatták, ahol abbahagyták. Ebbe a társaságba tartozik Duray Miklós is. Ő még szerencsésnek mondható, hiszen a magyar iskolák megmentéséért folytatott küzdelme nem volt eredménytelen. Ha ő nincs, ki tudja, milyen állapotban érték volna meg a rendszerváltást iskoláink, lett volna-e még egyáltalán erejük szembe szállni a hírhedt Slavkovská-féle támadásokkal.

A rendszer bukása után a néhai ellenállók közül sokan visszatértek a szakmájukhoz, amelytől a diktatúra eltiltotta őket, sokan politikai szerepet vállaltak, nem kis részben a közvélemény elvárásainak engedve. Václav Havel köztársasági elnök lett, Ján Čarnogursky többféle kormányzati pozíciót is vállalt, mások képviselőként folytatták pályafutásukat, a forradalom idején létrejött ernyőszervezetek széthullása után a világnézetüknek legjobban megfelelő pártokba léptek, vagy éppen saját pártot alapítottak. Ezzel erkölcsi tőkéjüket nem veszítették el, de a politikai versenyben ez már nem biztosított számukra különleges helyet. Versenyhelyzetbe kerültek, és ahogy az demokráciában magától értetődő, politikai tevékenységüket a választók, a konkurens politikusok folyamatosan tesztelték; ezen a tesztlapon már nem járt plusz pont azért, amit a rendszerváltás előtt csináltak. Volt, aki ellenzéki múltjától függetlenül a politika előterében tudott maradni, volt, aki az első választási időszak után úgy érezte, a politika közege nem neki való, és visszavonult. Akik maradtak, és belevetették magukat a politikai csatározásokba, azok tisztában lehettek azzal, hogy ezen a terepen nem csak a jó szándék számít, legalább ennyire fontos a kompromisszumok keresésének és elfogadásának képessége, a lehetséges partnerek megtalálása, a marketing és a népszerűség, a sajtóval bánni tudás, kommunikációs készség, a hosszú távú célok és a pillanatnyi helyzetek kihasználásának állandó ütközése, a siker öröme éppúgy, mint a vereség.

A politikai csatározásokból senki nem távozik sebek nélkül. Megtanulhatta ezt Václav Havel vagy éppen Lech Walesa is. A nagy formátumú politikusok a vereséget is méltóságteljesen tudják elfogadni.

Olvasva Duray Miklós elmúlt évekbeli publicisztikáját és interjúit, azt hiszem, sajnos, neki az utóbbi nem igazán sikerült. Az aktív politizálástól való visszavonulása után már higgadtan elemezhette volna saját életútját és az általa közvetlenül már nem befolyásolt aktuális helyzetet, de az ebben az időszakban született írásaiból is süt a sértődöttség. Egy pillanatra sem merül fel benne, hogy részben saját hibájából nem került olyan pozícióba (félreértés ne essék, nem hatalmi pozícióra gondolok), amilyet magának elképzelt. Ellenfelei szerinte vagy buták vagy kommunisták, vagy besúgók, vagy gyávák, esetleg jellemtelenek, rejtélyes gazdasági vagy egyéb lobbik utasításait követik, de leginkább árulók. Ha nem kisebbségi magyar pártban politizálnak, arra egyetlen magyarázat van: megvették őket. Fel sem merül benne, hogy egyszerűen másként látták a világot, és esetleg az ő világlátásuk is legitim lehetett. Írásainak és nyilatkozatainak tanúsága szerint végig meggyőződése maradt, hogy háttérbe szorulása nem a közélet számtalan tényezőtől (igen, a személyes antipátiáktól is) befolyásolt alakulásának következménye, hanem egy évtizedeken át tartó, a „szlovák politika” által kigondolt és végrehajtott tervezett hajsza eredménye. Mintha más politikusok, önmaguk és híveik szempontjából nyilván szintén igazságtalanul, nem szorultak volna ki a közéletből. Ez a fajta világlátás esetenként olyan teljesen abszurd állításokra késztette, mint az pl., hogy Malina Hedvig megtámadását is az MKP-ban ellene áskálódó gazdasági érdekcsoport tervezte meg azért, hogy megakadályozza az MKP belépését az első Fico-kormányba, amit ő akkor szorgalmazott.

Szinte minden megszólalásával megerősítette, mélyen meg volt győződve arról, hogy azért „állították félre“, mert nem a pozíciószerzést, a pénzszerzést és többségi (szlovák) akaratnak való megfelelést képviselte. Az ellenfelei viszont igen.

Egyébként megfontolásra érdemes elemzéseit is sokszor kisstílű vagdalkozással, személyeskedő, lejárató megjegyzésekkel fűszerezte. Feltétlen hívei rajongtak ezért a stílusért, másokat viszont taszított. Mindeközben mintha nem vette volna észre, mennyit változott a szlovák társadalom, a közhangulat, a politikai közeg magyarokkal kapcsolatos attitűdje is.

Mintha a Timothy Snyder-i örökkévalóság politika-elméletet alkalmazta volna kisebbségi kontextusban: sose változik semmi, a hatalom mindig ellenünk lesz, s mindig lesznek a hatalommal szövetkező haszonlesők, akik okai a bukásunknak.

Az elején szó esett a néhai ellenállók életpálya-választásairól. Egy fontos alternatívát még nem említettem. Számomra az ideáltípusa Szlovákiában František Mikloško: tíz éven át parlamenti képviselő, elveszített parlamenti választások és több sikertelen államfő-választást követően pályán kívülről is jókedvű bizakodással igyekszik betemetni a politikai árkokat, amiért mind a liberális, mind a konzervatív demokraták nemzetiségtől függetlenül becsülik és szeretik. Valami hasonló befejezés lett volna méltó Duray Miklós pályájához is. Kár, hogy másképp döntött.

Duray Miklós politikai örökségének értékelését, beleértve sok tárgyi tévedésének kiigazítását is, a gyász feldolgozása után el kell majd végezni. Ez most még a nekrológok ideje, amikor a legközelebbi barátoké és tisztelőké a szó, akik fájdalommal és főhajtással emlékeznek az elhunytra.

Az emlékezés jegyében én Miklós honlapját böngésztem, ennek lenyomatai a fenti kritikus megjegyzések, amelyek miatt ez az írás már nem a nekrológ műfajába tartozik. Majd Czáboczky Szabolcs könyvét lapozgattam a csehszlovákiai magyar ifjúsági klubmozgalomról, amelynek lapjain sűrűn bukkan fel a Duray név – hogy közéleti tevékenységének erről a szakaszáról se feledkezzünk meg. Aztán a Kutyaszorító két kötetét vettem le a polcról. Ahogy ismét bele-beleolvastam, az jutott eszembe, a könyvnek legalább a kihallgatásokról, a vizsgálati fogság körülményeiről, a per napjairól szóló részeit kellene a magyar középiskolás diákok kezébe adni. Ha ebből megértenék, miért nem érdemes és szabad visszasírni a kommunizmust, az Duray Miklós nagy érdeme lenne.

Címkék: Duray Miklós