Ne Merkelt szidjátok

Széky János | 2020. december 11. - 18:20 | Vélemény

Amikor híre jött, hogy a lengyel és a magyar kormány elállt a vétótól, és lesz hétéves uniós költségvetés meg helyreállítási program, továbbá az uniós pénzek folyósításának „jogállami feltétele” megmarad, de nem a rule of law kritériumaira terjed ki általában, hanem kimondanák, hogy a mechanizmus csak az uniós pénzek elköltésének védelmében alkalmazható, és a luxemburgi bíróságon meg lehetne támadni, ezzel pedig a pénz visszatartását a 2022-es magyar választások utánig késleltetni – [a szerző, már-már hördülve, mély levegőt vesz] akkor a magyar ellenzéki nyilvánosságban két szögesen ellentétes, ám egyformán szenvedélytől fűtött nézet kezdett keringeni:

Ne Merkelt szidjátok
Orbán Lengyelországban - Facebook

a) vesztettünk, a németek engedtek a magyar és a lengyel zsarolásnak, ez a te bűnöd, Angela Merkel,
b) győzött az igazság, illetve győztünk, Orbán nem lophat többé büntetlenül; Európának tehát bölcs vezetője van Angela Merkel, azaz földi helytartója, Ursula von der Leyen személyében, köszönet és hála.

Megjelent egy harmadik, c) álláspont is, EU-szakértőktől; ez a kettő között helyezkedik el:

valójában nem kompromisszumról van szó, hanem a hivatalos brüsszeli politika érvényesült, ennyit enged meg az európai jog, és így van jól.

Tudom, hogy több kattintást lehetne szerezni, ha megmondanám, hogy a) és b) közül melyik igaz (ami a harmadik változatot illeti, az uniós joghoz más jobban ért, s a gondolatmenetem első lépései szempontjából úgyis közömbös); dehát mindkét szenvedélyes álláspont Magyarország fontosságának és Orbán szerepének túlértékelésén alapul.

Nézzük sorra az információhiány eseteit és a tévedéseket.

„Merkel megalkudott Orbánnal.” Nem. Ha valakivel, akkor Morawiecki lengyel miniszterelnökkel kötött alkut (pontosabban az uniós elnökséget adó Németország kormányzata a lengyel kormányzattal). Orbánnal nem tudni, pillanatnyilag milyen a viszonya, de kettejük közül az utóbbi hetekben a lengyel partnerrel folytatott hosszú telefonbeszélgetést. Egészen pontosan november 27-én, azaz tizenegy nappal a vétó közös bejelentése és egy nappal az Orbánnal folytatott budapesti tárgyalás után. Hogy miről tárgyaltak a lengyelek valójában a németekkel, azt már sejteni lehet (bár egyelőre csak sejteni.)

A döntés főként a lengyelekről és a lengyeleknek szól, hiába hirdeti Orbán provokatív modorban, hogy ez az ő csatája, sőt „normandiai partraszállása”. Az a célja, hogy ezt gondolják róla, fontosabbnak higgyék, mint amilyen, nem kötelező hozzá asszisztálni. De ő ez esetben csak az oldalvízen evez.

Orbán szeptemberben beszélt Merkellel, amikor is állítólag azt közölte, hogy nem fogadja el a németek által ajánlott kompromisszumot – vagyis a neki tett engedményt –, azt, ami most megvalósult. Ezzel meg is érkeztünk a második tévedéshez:

„A zsarolás bevált, Merkel kapitulált, az történt, amit Orbán akart.” Azaz Orbán erőszakossága működik, démonian ügyes taktikus, aki tudja, hogyan kell politizálni a mai világban.

Nem, itt mindkét fél engedett, és mint láttuk, az innenső oldalon nem is Orbán volt a fontosabb alkupartner. És ezen a ponton szót kell ejtenünk a harmadik tévedésről:

„A lengyelek ugyanazt akarják, amit a magyarok.” Nem pontosan. A magyar kleptokráciának az uniós pénz a kőolajmezeje. Ha az átutalásokat leállítanák, gazdasági rendszere értelmét vesztené, s politikailag is nagy bajba kerülne. Nem véletlenül mondta Orbán „Angelának”, hogy öngyilkosság lenne, amit vár tőle, akármi légyen.

A lengyeleknél viszont a vétózási szándék mögött nem közvetlen üzleti érdek rejlik, hanem egy belpolitikai játszma. Jarosław Kaczyński és köre ugyanúgy antiliberális, mint a magyar uralmi elit, de nem működtet az egész országra kiterjedő, központosított üzleti-korrupciós gépezetet, és az ideológiát nem csak eszközként használja, hanem szenvedéllyel átéli, olykor magának is ártva. Parlamenti többsége azonban vékony, a Szejmben öt fő, és elveszne a koalíciós partnerek, a fasisztoid szörnyeteg igazságügy-miniszter–főállamügyész, Zbigniew Ziobro és a katolikus-konzervatív Jarosław Gowin nélkül. (Sőt a budapesti látogatás előestéjén a felsőház, a Szenátus egy szavazat többséggel fel is szólította a Morawiecki-kormányt, vonja vissza a vétót.)

Mármost a következetesen vallott keresztény-nemzeti-konzervatív-antikommunista ideológia jegyében nem lenne szabad engedni, hogy Brüsszel a saját liberális, vallásilag közömbös, nemzetietlen és a baloldalisággal szemben engedékeny normáit kérje számon Lengyelországtól. Ennek megfelelően Ziobróék jelszava az volt: „vétó vagy halál”. Mire a másik koalíciós partner, a kisebb súlyú Gowin azt nyilatkozta, hogy ezt az alternatívát elvetjük”. Brüsszelben pedig hat nappal korábban azt, hogy a lengyelek tudják, a vétó ártana Lengyelországnak és a többi tagállamnak. (Feltehetően ez a fő irányvonaltól eltérő közlés zökkentette meg Orbánt annyira, hogy az EU-ból való kilépés gondolatával kezdett játszadozni – ha már a lengyelek is cserbenhagyják, mi lesz itt?)

Miközben tehát a kormány és ezen belül Kaczyński pozíciója váratlanul megrendült saját hibái és az abortuszszigorítást fogadó tiltakozási hullám miatt, a Jog és Igazságosság elitjének egyszerre kellett tartania magát radikális retorikájához – hogy védekezzék a trónutódlásra vágyó Ziobróval szemben –, és elállnia a vétótól, mert az így vagy úgy, rossz az országnak. Közben pedig a feltámadott tengertől megvédenie hatalmát. Itt érünk a következő tévedéshez.

„Merkel elárulta Magyarországot, és biztosította Orbánnak a 2022-es választási győzelmet.” Nem. Merkel és akikkel a lengyelek tárgyaltak, nem a magyar ellenzékkel akartak kiszúrni, hanem Kaczyńskiéknak, a Jog és Igazságosság (PiS) pártjának segíteni hatalmuk megszilárdításában.

Ha volt alku, mint már hetek óta rebesgették, akkor az egészen kézzelfogható.

A német fél a vétóról való lengyel lemondásért cserébe – ráénézésre, feltehetően – áldását adta arra, hogy a Verlagsgruppe Passau holding eladja az Orlen lengyel állami olajtársaságnak a Polska Press médiacéget, tulajdonában többek közt húsz regionális napilappal. Mindezt most hétfőn hozták nyilvánosságra, egy nappal azelőtt, hogy Orbán Varsóba repült.

Hogy a lengyelek ígértek-e még valamit – például a fő botránykő, az igazságszolgáltatás kormány alá rendelése ügyében –, az majd kiderül.

De ha ez volt az alku, azzal nemcsak Kaczyńskiék jártak jól, hanem egész Európa, benne Lengyelország és Magyarország, kétszeresen is: január 1-jén zökkenőmentesen életbe lép a következő hétéves költségvetés, a Next Generation EU terv pedig segít abban, hogy a COVID-19 sújtotta országok kilábaljanak a 2008 vagy talán 1945 óta legmélyebb gazdasági válságból.

Közben a „jogállami/joguralmi kondicionalitást” sem vetik el, mint eddig számos kísérletet a liberális demokráciával szemben álló tagországok megregulázására. Ha ennek az volt az ára, hogy a PiS erősödjék egy országos médiavállalattal, akkor az az alku ronda, de nem végzetes.

Az utolsó tévedés:
„Az Európai Uniónak szívügye a jogállam (jogállamiság, jogállamiságosság).” Hát nem. Az eredeti, angolszász jogi gondolkodást tükröző rule of law, azaz joguralom fogalmával szemben (mindenki egyenlően alá van vetve a jognak) a szabvány magyar fordítás, a jogállamiság azt sugallja, hogy itt még csak nem is a jogállamról mint valamilyen előírásokat teljesítő intézményről van szól, hanem annak a szelleméről (-iságról), amit külön el kell sajátítani.

Ezzel két gond van:

1. maga az eredeti értelemben vett joguralom is csak a liberális berendezkedés egy alkatrésze, nem azonos a liberális berendezkedéssel és főleg nem a liberális demokráciával,

2. a fogalom, mint arra magyar funkcionáriusok kedvtelve hívják fel a figyelmet, képlékeny és tetszőlegesen kiegészíthető olyan méretre szabott feltételekkel, amikről azt akarják, hogy a célba vett politikai egység (tagállam) ne teljesítse. Másfelől: kihagyhatók felőle olyan elemek, amikkel az illető állam nyíltan rongálja a demokráciát.

Semmilyen uniós irányelv nem tiltja, hogy egyik cég megvegyen a másiktól egy harmadik, történetesen lapkiadó céget. Sérült a Rechtsstaatlichkeit? Nem. Sérült a demokrácia? Igen.

A „jogállamisági mechanizmus” mai formájában egy kényelmes rituálé a liberális demokrácia mint legalapvetőbb európai érték védelme helyett.

Ha egy demokratikus kormányzat – taktikai célból - csöndben a sajtószabadság zsugorításával ajándékoz meg egy autoriter kormányzatot, akkor legalábbis nem ragaszkodik foggal-körömmel a demokráciához, a jogállamot pedig nem veszi komolyan.

Más kérdés, hogy a németeknek csak azért juthatott eszükbe ez a művelet, mert reális esély van a Morawiecki-kormány (és egyáltalán, bármilyen lengyel kormány) bukására. Nemcsak úgy, hogy a radikális, Ziobro-féle jobboldal akaratának érvényesülése miatt vagy más okból meggyengül a koalíció, és előrehozott választásokat kell kiírni, hanem azért is, mert a Nősztrájkkal a lengyelek ismét megmutatták: nem lehet fát vágni a hátukon. Ha nagyon elégedetlenek a kormánnyal, így vagy úgy, de elzavarják.

Bármilyen agresszív és ijesztő Kaczyński politikája, olyan a demokrácia állapota Lengyelországban, hogy a PiS vezette kormány elvben bármikor megbukhat, és ha kellően nagy az ellenállás, meg is bukik. Olyan az intézményrendszer és a politikai kultúra. Egy mostani engedménnyel nem pecsételődik meg az ország sorsa beláthatatlan időre.

Akik úgy gondolják, hogy Merkel most megajándékozta Orbánt a 2022-es választási győzelemmel – mármint hogy akkor nem tudna győzni, ha mostantól a választásig az ország nem kapna uniós pénzt –, azok félnek, és tudtukon kívül az ellenzék képességeiről mondanak ítéletet. Lényegében azt mondják, hogy az ország sorsa már megpecsételődött, ha csak a hazai ellenzéken múlna. Én tudatosan csatlakoznék hozzájuk, azzal a kiegészítéssel, hogy a képességhiányba beletartozik a politikai intézményrendszer és a politikai kultúra minőségével való szembe-nem-nézés is.

Tömören szólva: Merkel (például) nem azt látja, hogy ami Magyarországon van, az jó, hanem hogy ha a magyar állam szerkezete és működése nem vált ki tömeges, dühöngő ellenállást, akkor ez nyilván így jó a magyar választóknak. Ha tíz év alatt a kormány a közelébe sem jutott a bukásnak, akkor miért bukna meg egy homályos értékrend alapján elindított, diszrecionális külföldi beavatkozástól? Kinek van joga vagy hatalma, hogy kívülről, a magyar választók és politikusaik helyett rásegítsen?

Miért lenne egy felelős nyugati (vagy mondjuk lengyel) politikus megértőbb a magyar választók egy részével, mint a dánokkal, spanyolokkal vagy lengyelekkel? Ki az, aki megérdemelné a több megértést, milyen alapon?

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.