Ne szülj rabot, avagy mi történik Lengyelországban?

Nem éppen reális módon, mert a megmozdulások jóval többet jelentenek Femen-stílusú performance-nél, sőt, egyáltalán csak női ügynél.

Péntek este soha nem látott méretű és békés tömegtüntetés volt Varsóban (csak a futballhuligánok provokáltak). Négy kilométer hosszú menet vonult Jarosław Kaczyński házához, ahol tömérdek rendőr is megjelent, de fölöslegesen: a tömeg békés volt, és magától szétoszlott. Csak jelezte az erejét, félreérthetetlenül.

(Utólagos toldás. Amit a cikk írásakor még nem tudtam: a nemzeti klasszikus, Mickiewicz drámai költeményének részleteit adták elő amolyan városszínházban, a szemközti ház utcára néző ablakaiban. 1968-ban az Ősök betiltása váltotta ki a diáklázadást, az 1956 óta első nagy tiltakozó mozgalmat, amit aztán véresen levertek. A mostani előadás zseniális kihívás volt – ebbe merjenek beavatkozni a rendőrök. De nem is akartak.)

Nehéz megérteni, miféle oka volt a központi államhatalomnak arra a lépésre, ami ekkora haragot keltett.

Ne menjünk tovább vissza a múltba 1993-nál. A lengyel demokratikus állam és a Szentszék ekkor kötötte meg a konkordátumot, amelynek része volt – az 1956-ból megmaradt engedékeny és az egyházi tanításokkal szemben álló szabályozás után – a művi vetélés körüli kompromisszum. Ez három esetben engedte meg az abortuszt: ha a terhesség veszélyezteti a nő életét vagy egészségét, ha a magzat bűncselekményből (nemi erőszakból vagy vérfertőzésből) fogant, és végül ha a magzat súlyosan és visszafordíthatatlanul sérült (fogyatékos).

Ez ugyan nem jelentett teljes abortusztilalmat – lengyel földön évi ezer körül volt a legális abortuszok száma –, de láthatóan távol áll a nyugati világban ma már általános „liberalizált”, a nők döntési szabadságát elismerő szabályozástól. Még akkor is, ha a törvény nem tiltja az egyházi tanítással szintén ellenkező mesterséges/művi fogamzásgátlást (csak nehezíti).

Az abortuszt szinte minden esetben a harmadik okból hajtották végre. Ezt – ékes fogalmazásban az „eugenikai gyakorlatot” – tiltotta meg most a Jog és Igazságosság (PiS) párt embereivel feltöltött lengyel alkotmánybíróság.

Az elv tehát nem az a valláserkölcsi-természetjogi tétel, hogy az abortusz mint olyan: gyilkosság. Elvileg a jövőbeli esetekben is el lehet vetetni a magzatot, ha bűncselekményből fogant. (Más kérdés, hogy az igazságszolgáltatás és a bűnüldözés ilyen fokú nőellenessége mellett hány nő merné vállalni a megvallás és bizonyítás tortúráját.)

Az ország erős embere, Jarosław Kaczyński azzal a teológiai érvvel indokolta a törvénymódosítást: még akkor is, ha a magzat „halálra van ítélve és súlyosan deformált”, a terhességnek szüléssel kell végződnie, hogy a gyermeket „meg lehessen keresztelni, és úgy eltemetni, hogy neve van”.

Még csak nem is arról van szó tehát, hogy a terhesség előrehaladott szakaszában magzatvíz-mintavétellel állapítanak meg kromoszóma-rendellenességeket (pl. Down-kór), és arra az esetre tiltják meg döntést; hanem ez a nők tudatos testi-lelki kínzása egy teológiai dogma jegyében, ultrahangon felismerhető halálos rendellenességek ellenére. Lehet, hogy viszonylag kevés ilyen eset van, de hogy ezt egy 21. századi állam egyáltalán megteheti polgáraival – akik történetesen nők –, nehéz másképpen felfogni, mint hogy háborúzik a saját polgárai ellen.

Így fogták fel a Strajk Kobiet (Nősztrájk) mozgalom szervezői már eleve: jelszavaik egyik az volt, hogy „To jest wojna!”, ez már háború. És ilyen fogalmi keretben válaszolt Kaczyński, amikor azt mondta, hogy a tüntetők hadat viselnek és Lengyelország vesztére törnek – beszédét sokan hasonlították össze azzal, amiben Jaruzelski annak idején bejelentette a hadiállapotot (stan wojenny).

Akármilyen a visszacsapás, a társadalmi fegyverszünetet a kormányoldal rúgta fel, és nem lehet biztosan tudni, miért éppen most. Van olyan feltevés, mely szerint az ideológiai megszállott és empátia nélküli, világéletében egyedülálló Kaczyński a koronavírus miatti óvintézkedéseket akarta kihasználni, gondolván, hogy a tömeg nem megy ki az utcára. Hát kiment.

Más – szintén logikus, de szintén nem tökéletesen bizonyítható – feltevések szerint Kaczyński a kompromisszumot rég utáló katolikus püspöki kar nyomásának engedett.

Megint mások úgy tartják, Zbigniew Ziobro igazságügyi miniszter-főállamügyész, afféle Polt Péterbe ojtott Kövér László áll a dolog mögött. Ő hajtotta már az isztambuli egyezményből való kilépést is. Vagy egyszerűen a saját pozíciójának erősítése a célja; vagy provokálni akart, hogy lecsaphasson a kormánnyal ellenkezők egyre népesebb táborára – már elrendelte, hogy az ügyészek kérjenek súlyos börtönbüntetéseket a mozgalom szervezőire –; vagy ő akarja felváltani Kaczyńskit. (Jelenleg a PiS-szel koalícióban lévő, de még a konzervatívokat is puhának találó szélsőséges pártocskát vezet, ami nélkül Kaczyńskiéknak nem lenne abszolút többségük a Szejmben. Ugyanebben a zsaroló pozícióban van a másik koalíciós törpepárt, Jarosław Gowin Egyetértése).

Akárhogyan történt, hadd tegyem hozzá a magam értelmezését (szintén feltevés). A járvány és a vele járó gazdasági visszaesés miatt kiszámítható volt a PiS és a tágabb jobboldali pártszövetség gyengülése. Ezért siettek az elnökválasztással, amit a PiS még népszerűségének csúcsán, májusban szeretett volna megtartani, végül júliusban sikerült, és a hivatalban lévő, kormánypárti elnök csak két százalékkal győzött.

A járvány „második hulláma” – ami a visegrádi térségben igazából az első – feltartóztathatatlannak látszik, Kaczyński pánikba esett, és engedett az egyház vagy Ziobro valóságos vagy vélt nyomásának, ezzel iszonyú politikai hibát követett el, fejére húzva azt, amit ki akart védeni. Nem mellesleg a nemzetet is rombolta – hogy nem borította lángba az országot, az a tiltakozók politikai intelligenciáján múlott.

Ezt ma már a saját pártjában is érzékelik, megingott a pártelnök tévedhetetlenségébe vetett bizalom, „a szakadék szélére vitt minket, és azt akarja, hogy lépjünk előre” – mondják; még sohasem voltak ennyire csávában.

Pániktünet az is, hogy az ottani kormányoldal és szolgai médiája (milyen ismerős) a szélsőséges akciókat akarja – és képes csak – rávetíteni a forradalom méreteit öltő társadalmi mozgalom egészére. Mik a valóságos arányok?

Szerdán rendőrségi becslés szerint országszerte több mint négyszáz helyszínen összesen kb. 430 000 ember tüntetett. Viszont 22 helyen hatoltak be templomba, 79 esetben volt rongálás (homlokzatok befestése pirossal), száz esetben indult eljárás – a csaknem félmillióhoz képest. Egy helyen vörösre festették II. János Pál szobrának két kezét, de a bejelentésre azonnal letisztították.

Mivel az abortuszszigorítás biológiai, testi szinten jelentett támadást a nők ellen, természetes, hogy a megtámadott csoport radikálisaiból került ki az országos tömegmozgalom kemény magja. Azaz a feministákból, akik a deklarációjukból ítélve baloldali társadalmi-politikai elveket vallanak. De sem ők nem támogatták a feltűnésre vágyó anarchobalosokat, sem az utcákra kitóduló sokaság zöme nem volt baloldali feminista.

Nők, férfiak (a nők védelme a kínzástól és a terrorizálástól a normális férfiak ügye is.) Fiatalok (nagyon sokan), középkorúak, öregek. A jómódú vállalkozói elit, közép- és munkásosztálybeliek, parasztok (traktorral). Nagyvárosiak, kisvárosiak, falusiak (ez annál inkább nagy szó, mert mint mondták, könnyű Varsóban tüntetni, de egy faluban mindenki ismer mindenkit, emlékezni fognak, hogy most ki tiltakozott). Üzletasszonyok, gyakorló hívők, ateisták és egyházellenesek (Lengyelországban néhány hét alatt ötmillióan látták a Csak el ne mondd senkinek című dokumentumfilmet, ami a papi pedofílát és annak eltussolását leplezi le). Politikusok, diákok, tanárok, papok. Sok rendőr is szimpatizált.

A videót a Łódzi Filmfőiskola hallgatói készítették. A cím(ke) fordítása körülbelül: lengyel női ellenzék.

Ha a választási eredményeknek lehet hinni, Lengyelországban igen gyenge a baloldal, tehát ugyanúgy tévednek azok a magyar tudósítások, amik a Nősztrájkot a baloldal megmozdulásának tartják, mint azok a kormánypártiak, akik az amerikai haladár vandalizmussal állítják párhuzamba, sőt hozzák összefüggésbe a lengyelországi mozgalmat, vagy, mint Szijjártó Péter, a keresztényellenes muszlim terrortámadások meghosszabbítását látják benne.

Itt nem valamiféle posztmodern balos, radikális rögeszme a tét, hanem a legelemibb egyéni szabadságjogok. Magyarul a liberális berendezkedés a liberális szó eredeti értelmében. Ami nem „baloldali” ügy, bár az érte harcolók között vannak baloldali liberálisok is.

Folynak az eszmecserék arról, hogy mit lehetne tanulni a lengyelektől. Én azt mondom, hogy keveset és sokat. Nem mindent.

Keveset azért, mert a magyar kormányzat ekkora politikai hibát nem szokott elkövetni, és egyelőre nem látszik, hogy a legközelebbi jövőben olyan szorult helyzetbe kerül, amelyben ekkora hibát követhetne el.

Nem hiszem, hogy meg lehetne tanulni az egyéni szabadságból fakadó kreativitást. Az vagy van, vagy nincs. Az SZFE demonstrációiban volt, általában hiányzik. Szégyen, hogy a sokáig egyetlen hatásos nyelvi megnyilvánulást – O1G – a MEPK egy bukott oligarchától vette át. Itt illusztrációként sem férne el briliáns jelszavak sokasága attól, hogy „A PiS rajta van Arya Stark listáján” addig, hogy „Kívánom, te f.sz, hogy lépj bele egy legóba” (a partner- és gyermektelen pártelnöknek címezve).

Nem lehet, vagy nagyon nehéz megtanulni a gyors, rugalmas, helyzethez, piachoz alkalmazkodó szerveződést.

Nem lehet megtanulni, hogy a „civil” nem azt jelenti, hogy megvetem a pártokat, mert beszennyezik az én nemesen politikátlan ügyemet; hanem hogy pártok nélkül is tudok politizálni mint szabad egyén, de szívesen fogadom a támogatásukat.

Sokat azért lehetne tanulni, mert a magyar Művelt Ellenzéki Politizáló Közönség felismerhetné, hogy a fogyasztói, kulturális és egyéb csoportsérelmek nem adódnak össze – abban bízni, hogy a sértett csoportokból egyszer majd összeáll a többség, periodikusan megújuló önhitegetés.

A rendszer lényegét csak egy általános sérelem miatti általános és kockázatokat vállaló, divatos kifejezéssel „komfortzónából kilépő” ellenállás változtathatja meg, aminek Lengyelországban megvannak a hagyományai és kipróbált taktikái, Magyarországon nincsenek. Amellett mi lenne általánosabb sérelem, mint a liberális demokrácia elvesztése? Az pedig megtörtént, múlt időben, mégis keveseknek tűnt fel.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.