Neked infó, nekem gáz

Belgrádban azonnal rájöttek, hogy a helyi szervek követik őket, és mint kiderült, az összes beszélgetést rögzítették is.

Egy héttel a tanácskozás vége után Aleksandar Vulin szerb belügyminiszter Moszkvába utazott, és átadta a felvételeket Nyikolaj Patrusevnek, aki a Biztonsági Tanács (Szovbez) titkára (a Putyin nemzetbiztonsági döntéseit előkészítő tanácskozó testület). Nem utolsósorban – többek szerint – Putyin Balkán-felelőse. Az ukrajnai háborúban játszott szerepe miatt ki van tiltva az EU-ból és az USA-ból.

(Csak az érdekesség kedvéért: Patrusev fia, Dmitrij, amúgy mezőgazdasági miniszter, tavaly december elején Zágrábban járt az orosz–horvát kormányközi vegyesbizottság ülésén. Dicsérték a gazdasági – így az energiaügyi – együttműködést, és megállapodtak, hogy kölcsönösen elismerik egymás oltási igazolványait. Most kedden némi meglepetést keltett, hogy Putyin ukrajnai háborújának ügyében Milanović horvát elnök nem Putyint, hanem Joe Bident és Ukrajnát bírálta, és közölte, hogy ha eszkalálódik az ukrajnai konfliktus, az egyébként NATO-tag Horvátország az utolsó szálig hazahívja katonáit. Nem kellett volna meglepődni.)

Vulin moszkvai útját és információszolgáltatását nem sokkal követte egy már látható nemzetközi botrány. A LOT lengyel légitársaság gépe már kifelé gurult a szentpétervári repülőtérről, amikor a kapitánynak vissza kellett fordulnia, és a fedélzetéről lehurcolták a fönt említett Pivovarovot.

A közvetlen tanulság mindebből az, hogy a mi térségünkben – Közép-Európában, átfedésben az Észak-Balkánnal – vannak Putyint kiszolgáló politikai vezetők. Akik nem egyszerűen tolerálják a befelé rabló és gyilkos, kifelé háborús agresszor államot, hanem ténylegesen segítik is a belső elnyomásban és a külső hadviselésben.

Indíték sokfajta lehet.

Ha én tekintélyelvűségre hajlamos, erő- és erőszakimádó, korrupt vezető volnék, akkor bámulnám és irigyelném Putyint, aki sokadvonalbeli, vagyontalan KGB-tisztből vált a világ (egyik?) leggazdagabb emberévé, miközben gátlástalanul élvezheti a hatalom öncélú gyönyöreit, nem kell félnie választási vereségtől, és nem kell a kivédésére energiát fordítania, s olyan eszközöket alkalmazhat politikai ellenfeleivel szemben, amiket egy demokráciában, liberális berendezkedésben nem illik vagy nem szabad.

Ha én olyan térségbeli politikus volnék, aki a sérelmi nacionalizmus szenvedélyével kel és fekszik, valósággal erotikus vonzalmat éreznék egy olyan vezér iránt, aki tettekkel tudja és meri ellensúlyozni a terület- és presztízsveszteséget, a szuperhatalomból szegény, félreeső országgá zsugorodás megaláztatását. Területeket szerez vissza, külbirtokokat létesít, és félelemben tart más országokat. Ráadásul úgy, hogy más hatalmak lényegében ráhagyják, nem indítanak háborút ellene és áldozatai védelmében;büntetik, de nem annyira, hogy ne tudja átvészelni.

Ha én olyan politikus volnék, aki – mindegy, milyen okból – azt tartja jónak, ha a kormány minél kevesebbet bíz a szabad piacra, és minél jobban ellenőrzi a gazdaságot, akkor nagyon örülnék az orosz állam által ellenőrzött, megbízhatóan bőséges földgázszállítmányoknak, amiknek a beszerzési ára rejtelem a kívülállók számára, viszont ha egyszer beérkezett az országba, minden köbcentijén rajta tudom tartani a szemem, nem kell szabad gazdasági szereplőkkel viaskodnom.

Hogy a nacionalista ígéretekért, szénhidrogén-mopóliumért és ki tudja, milyen más juttatásokért cserébe Putyin gazdasági és politikai szívességeket kér és vár el? Azt majd kimagyarázzuk.

Szándékosan nem említettem egy térségbeli vezetőt, aki a jövő héten megy rapportra Moszkvába. Hogy a fentiek vonatkoznak-e rá, döntse el a kedves olvasó, én nem szólok bele.

Kara-Murzát, amíg el nem hagyta hazáját, kétszer mérgezték meg, túlélte.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.