„Nem az elért eredmények a legfontosabbak, sokkal jobban örülök, ha egy játékosom kitart e sport mellett”

Fotók: Cséfalvay Á. András- További felvételekért kattints!

Mikor vált a sport élete szerves részévé?

Erre már szinte nem is emlékszem. Nagyon kicsi, körülbelül hároméves lehettem. Édesapám és a nagybátyám egyaránt sporttal foglalkoztak, így mellettük kóstoltam bele jómagam is ebbe a világba. Azóta már sokféle sportágban kipróbáltam magam. Fiatal srácként a barátokkal fociztunk, kézilabdáztunk, pingpongoztunk. Általános iskolában úsztam is. A gimnáziumi évek alatt karatéztam és atletizáltam. Elég komoly szinten űztem ezeket, szinte minden ágazatban megmérettettem magam, s a legtöbbször éremmel tértem haza. Katonai főiskolára jártam. Akkoriban úgy működött, hogy ha szereztünk valamilyen díjat, kupát, azért az iskolától pénzjutalmat kaptunk. Abban az időben a sporttal mondhatni többet keresem, mint édesapám a munkahelyén.

Mikor lett sportolóból edző?

Már a gimnáziumban is edzősködtem, először karatét oktattam. Egyebek mellett fociedző is voltam, de ami máig végigkíséri az életemet, az az asztalitenisz oktatása. Több edzői tanfolyamot is elvégeztem, hogy meglegyen ehhez a kellő tudásom.

Miért épp ennél a sportágnál maradt meg?

Dunaszerdahelyen kihalófélben volt a gyermek-asztalitenisz. Nem volt, aki foglalkozott volna a kicsikkel, ez engem nagyon bántott. Utánpótlásra mindig szükség van. A futball után a legtöbb regisztrált játékosa az asztalitenisznek van. Ahogy a foci, úgy a pingpong is él szinte minden faluban. Dunaszerdahelyen ennek a sportágnak nagy tradíciója van, így fontosnak tartottam, hogy a városban se haljon ki ez a sport. Sikeres szlovák és csehszlovák asztaliteniszezőkkel egyaránt büszkélkedhetünk. Őket igyekszem megismertetni a gyerekekkel. Volt már rá példa, hogy válogatott játékosokat, vagy az edzőjüket sikerült elhívnom egy edzésünkre. A gyerekek felnéztek rájuk, örömmel figyelték őket.

Hány csapattal dolgozik Dunaszerdahelyen?

A női csapatom négyszeres szlovák bajnok. Van első ligás diákcsapatom, valamint egy második ligás gyermekcsapatom.

A nők sajnos több esetben hosszabb időre kiesnek a játékból, hiszen mindegyikük szeretne családot alapítani. Így velük kicsit nehezebb dolgozni, meg kell oldani azt az időszakot, amikor nem tudnak a sporttal foglalkozni. Kicsik szerencsére elég sokan vannak, jelenleg közel harminc gyerkőccel foglalkozom.

Milyen sűrűn tart edzéseket?

Minden a gyakorláson múlik. A gyerekeknek azt lehet mondani, hogy minden nap tartok edzést, a meccsek pedig többnyire szombaton vannak. Négy asztalunk van. Órára szétbontva el van osztva, hogy mikor ki edz. Odafigyelek arra, hogy a korosztályt tekintve is megfelelően legyenek elosztva, hiszen mondjuk egy ötéves nem tudja kellőképp felvenni a harcot egy nyolcévessel.

Mi kell ahhoz, hogy a mai, internet világában élő gyermekeket le tudja kötni a sporttal?

Lényeges a türelem, ám ez még nem elég. A legfontosabbnak a pszichológiát tartom. Hatni kell a gyermekre, s el kell érni, hogy tiszteljék az oktatót. Fegyelmet kell tartani, de úgy, hogy a szabályok ellenére a gyermek szeressen abban a közegben lenni.

Számomra nem az elért eredmények a legfontosabbak. Sokkal jobban örülök annak, ha egy játékosom kitart e sport mellett, ha folyamatosan küzd, és ott van az edzéseken.

Említette, hogy szinte az összes faluban működik asztalitenisz-csapat. Mit gondol, miért ennyire népszerű ez a sport?

Erre egyszerű a válasz! Az asztalitenisz nem annyira igényes sport, mint például a kosárlabda vagy a kézilabda. Elég hozzá egy helyiség, egy asztal, két ütő, labda, s már játszhatnak is.

Sokan azt gondolják, ez csak egy laza, ütögetős sport. Ez azonban nem így van. Jómagam többször cserélek pólót meccs közben. Azt, aki igazán odateszi magát, megizzasztja a játék.

(Szlávik Cyntia)