Nem az erős emberek oldják meg
Közeledni látszik a megegyezés az Európai Unió és Törökország között a menekültválság kezeléséről.
Ha lehet hinni a híreknek, az EU mintegy évi 1.5 és 3 milliárd euró közötti értékű pénzösszeggel fogja támogatni Törökországot, illetve előrelépéseket tesz a törökök vízummentességének érdekében is. (Sőt, a török EU-csatlakozás kifagyasztása is szóba került, ami nem azon akadt el, hogy Törökország egyre inkább autoriter állammá válik, hanem eredetileg az EU-tagállamok ellenérzésén.) Cserében Ankara azt ígéri, segít korlátozni a menekültáradatot.
Jó okunk van rá azt gondolni, hogy a jelenlegi helyzet kezelésének egyik kulcsa pont Törökország kezében van. A ma Európába érkező menekültek zöme pont Törökországon keresztül érkezik. Sokan a szír határ mentén fekvő menekülttáborokból, második pedig „csak” kihasználják azt a hálózatot, ami a szír menekültek nyugatra juttatására épült ki, és a csempészektől az asszisztáló állami hatóságokon és a civil szervezeteken keresztül sok-sok elemből áll. Ennek az útvonalnak kulcsfontosságú részét képezi az átkelés a görög szigetek és a török partok között lévő szűk csatornákon való átkelés, amit a csempészek csak és kizárólag azért képesek végrehajtatni egy ekkora embertömeggel, mert a török hatóságok nem lépnek fel ellenük. Ha Ankara bekeményít, töredékére csökkenhet az ezen az útvonalon áthaladók száma.
Azonban önmagában ez nem lesz elég, hiszen a menekültáradat csak azért, mert egy kapu bezárul, még nem áll meg. Ezt jól lehetett látni Európa déli határain, ahol az egyes tagállamok határlezárásai csak elfordították, továbbterelték az embertömeget. Persze minden akadály hoz magával valami csökkenést – minél nehezebb átjutni, annál kevesebben próbálják meg – de önmagában ez nem megoldás.
Ezért fontos a csomag másik eleme: a török menekülttáborok finanszírozása. Ha az ezekben élő szírek úgy érzik, nincs perspektíva, akkor hamarabb indulnak útnak. Márpedig az elmúlt hónapokban ezek a táborok túlcsordultak, a maximális kapacitásukat jócskán túlhaladó terhelésnek vannak kitéve, több helyen összeomlott az egészségügyi és az oktatási ellátás. Az évi 1.5/3 milliárd euró ezen segíthetne, már ha egy jelentősebb része átjut a török bürokrácián, ami persze nem tuti.
Ez az alku, ami elsősorban Angela Merkel német kancellárhoz és európai szövetségeseihez köthető, ugyan több szempontból problematikus, mégis pozitív szaldó. Problémás azért, mert egy olyan török kormánnyal üzletel, amely saját emberei (a kurd kisebbség) ellen harcol, és amely így-úgy összejátszik az iszlamista terroristákkal is, valamint fokozatosan egyre jobban belekeveredik a szír háborúba; problémás azért is, mert nem közös európai együttműködésen alapszik, hanem egyes tagállamok önkéntes vállalásain. Utóbbi lehet hosszú távon a nagyobb probléma. Miközben a kelet-európai kormányok már most berzenkednek bármiféle szerepvállalástól – hogy csak gyorsan szemlézzek: a lengyelek az eddig vállalt 7 ezer főt is vissza akarják vonni; a magyarok aláírásokat gyűjtenek; a szlovákok pedig a pár keresztény családot sem nagyon tudják elhelyezni a jelek szerint –, a nyugatiak a lehetőségeik szerint próbálnak arányosan hozzájárulni a tehervállaláshoz. Werner Faymann osztrák kancellár már jelezte is: ezt egy hamar nem felejtik majd el a renitens keleti államoknak.
Az a baj, hogy igaza is van. Az EU nyugati fele több mint tíz éve pénzeli a keleti végeket, és bár piacként Közép-Európa növeli a nyugat kibocsájtását, a szaldó mégis a kelet felé lejt. Ezt pedig az itteni országok úgy hálálják meg, hogy amikor egyszer nekünk kellene valamit hozzátenni a közöshöz, akkor azonnal kitör a pánik. Jól látszik, hogy a paternalizmus ezen a szinten is létezik: tagállami fronton a közép-európai polgárok rettenetesen sokat várnak el az államaiktól, miközben nem szívesen adóznak; európai fronton rettenetesen sokat várnak el az EU-tól, miközben nem szívesen adnak pénzt bármire. Ez így nem megy.
Ha a török alku bejön, úgy kimondhatjuk: a hőzöngő keleti erős emberek helyett megint a nyugat tárgyalta ki és pénzelte a helyzet kezelését. Most azonban kivételesen nem csupán passzivitással, de explicit ellenállással is szembe kellett néznie a keleti tagoktól. Véleményem szerint Faymann kancellár felmutatott ujja csak a kezdet. Ha a mostani menekültválság csillapodik, könnyen lehet hogy az EU következő dolga a tagállamok közötti viszonyok újraértékelése lesz.
