1
Illusztráció
Megosztás
Nos, igen, eljött a pillanat, be kell vallanom. Nem értek bizonyos dolgokhoz. Megmártózom bennük, igyekszem, felveszem, de aztán elvesztem a fonalat. A belső logikájukra nem bírok ráérezni, berzenkedem és idegenkedem, kiderül, teljesen más vagyok, az ellentét vagy antagonisztikus vagy nem tudom, de képtelen vagyok elismerni axiómaként bizonyos tételeket, amelyek ezeket a dolgokat alapelvként fenntartják, irányítják satöbbi.
Az egyik dolog a foci. Gyerekkoromban folyton beállítottak a kapuba, pedig akkor még testméretileg sem fedtem le akkora teret, mint most. Csak senki sem akart kapus lenni. A hokiban meg mindenki, ezt sem értem máig… Szóval legyek ott, ha jön a labda, minimum álljak bele, ha képtelen vagyok elkapni vagy elrúgni. Ne menjen be a két babkaró, vagy a két féltégla, vagy a két ledobott melegítőfelső (magyarul: tyeplákibunda) közé. Azaz a kapuba. Aztán szintet léptem, olyannyira haszontalannak bizonyultam a kapuban kölyökként, hogy előléptettek hátvédnek. Legyek útban. Sosem szabálytalankodtam, mert nem tartottam szép dolognak. Annak ellenére párszor lekiabált a bíró, vagyis a mindenkiakicsakjátszik. Merthogy jön a csatár (csata? aszittem játszunk…), nem került ki, nem cselezett ki, én meg csak úgy álltam, ő jött, aztán lepattant, beverte a térdét és nem rúgott gólt. Feltartás! Micsoda feltartás? Az volt a dolgom, hogy feltartsam, nem? Továbbment? Nem. Bántottam én? Nem. Hozzá se nyúltam. Nem ütöttem, nem rángattam, nem téptem le róla a trikót, nem rúgtam, nem gáncsoltam. Ennyi az én bűnöm, bocsánat.
Mindenki bocsássa meg nekem, hogy nem figyelem a foci történéseit. Pár évente, amikor VB van, na olyankor bele-belebambulok, mert a csajok itthon nézik, oszt már mégse költözöm el arra az időre… Mindig azt hiszem, legalább pár jó meccset látok. Olykor a döntőkön izgulni is szoktam. Be kell vallanom, ennek a VB-nek csak két meccsén nem aludtam el édesdeden horkolva az első 15 percben. Tudom, gyalázat, mea culpa meg ilyenek. De az én koromban már elég lenne a hosszabbítás is… Tegnap végig bírtam nézni a hosszabbításig, nos, nem tetszett. Nem olyan volt, mint amikor gyerekek voltunk. Nem láttam lelkesedést, örömöt. Ezek harcoltak, küzdöttek, ütöttek, rágtak, egymás ölébe ültek. Az én néhai feltartásom szóra sem érdemes. Közel negyvennel futva belekönyökölni más mellkasába… Izé. Gól meg sehol. Nagyapám régen a tévében (fekete-fehér volt, sose láttam rajta/benne, ki kicsoda…) olyan meccseket nézetett velem a magyar bajnokságról, ahol 4:3, 6:4, 5:5, sőt olykor 8:7 arányban potyogtak a gólok. Most: 1:1, 2:1, 1:0. Mintha nem is gólra játszanának, hanem sárga lapra. Pedig azt sem olyan könnyű szerezni ma, tegnap én kiadtam volna úgy negyvenet, de én nem számítok, mert nem bíró vagyok, hanem pedagógus…
A következő dolog, amihez nem értek, az a szlovák légvédelem fejlesztése. Bevallom. Mondjuk, nem is igen érthetek, mert minden szupertitkos azon kívül, hogy mindenki jobban tudja, hogyan kellett volna. Az világos (noha értem én a titkosítás indokait), hogy ilyen esetekben a közbeszerzés inkább csak beszerzés. De nem értem, miért (hát én pénzemből is, az én seggem is védik, majd nem?). Viszont érdekel, próbálom magam rávenni, mint a focira, biztos van ebben valami jó, ha ennyi embernek szerez a dolog (mármint a foci, nem a háború) örömet, ha ennyien érdeklődnek iránta. Miért maradjak én ki ebből. Majdcsak megértem, megtanulom. Elvégre nem vagyok hülye. Végigolvastam a pro és kontra érveket, s mi tagadás, mindegyikben van valami igazság. Mindegyik térfélen. Így aztán nem tudok korrekt döntésre jutni. Amit tudok, hogy valami nem kóser. Illetve nem egészen. Nekem például a bizalmam nincs meg azon emberekhez, akik ugyan észérveket, de minimum hihetőnek látszó dolgokat sorolnak fel az F-16-osok ügyében. Mert már hazudtak. Nem egyszer. Nem kicsiket. Egyszerűen nem merném ilyenekre bízni a biztonságom, a gyerekeim biztonságát. Pénzről már szó se essék. Én nem tudok úgy zsonglőrködni az igazsággal, mint pl. Gál Gábor igazságügyi miniszter, aki úgy ment be szavazni 1,6 milliárdról (kifejezetten támadó jellegű vadászgépekről van szó!, embereket fognak velük ölni, írom zárójelbe, holott tudjuk, nem zárójeles momentumról van szó), hogy bevallottan nem is olvasta a jelentést. „Minek olvassak olyan dolgokat, amelyekhez nem értek” – visszhangzik a tévéből. Hát izé, inkább a meccs. Én sem értek hozzá, de minimum érdeklődöm. Pedig nem is az én felelősségem, csak olyan állampolgári indíttatásból tépem itt magamat.
Pech. Ennyit ér. Ezeket a politikai magas labdákat már követni se tudom. Képtelen vagyok őket elkapni vagy elrúgni.
De beleállok. És elolvasok olyan dolgokat, amelyekhez nem értek. Mert anélkül a büdös-mocskos életben nem fogok érteni hozzájuk.
Nem mintha elérnék vele bármit politikai szinten. De legalább lelkifurdalásom nem lesz. Ennyit tehet, aki nem ért hozzá.
Bele se merek gondolni, milyen az, ha valaki ért hozzá.