Nem lehet cél a közös képviselet

A Híd által készített legújabb felmérés egyik eredménye, hogy külön az MKP 17,4, a Híd pedig 27,9 százalékot érne el a választásokon, ugyanakkor közös indulás esetén csak 34,5-öt. Tehát az egyik előző felmérés logikájával ellentétben kb. 10 százalék elúszik a levesbe.

Nem lehet cél a közös képviselet
-illusztráció- (Fotó: Paraméter)

Kérdéses tehát, van-e matematikai logikája a nagy közös, állítólag vágyott, de eszerint annyira mégsem vágyott összmagyar összeborulásnak. Márpedig – emlékezzünk egyetlen nyomtatott napilapunk hasábjain lassan romantikus sorozattá váló elemzésekre – csak a számtani kényszer adhat logikát a közös indulásnak.

Mint látható, sok választó gyomra nem veszi be, hogy máig semmi kézzel fogható konkrétumot nem termeltek ki a tárgyalásokról szóló tárgyalások beindításáról szóló tárgyalások előtárgyalásai… Sem azt, hogy esélytelennek látszik a régi gárdák cseréje. Azt pedig végképp nem, hogy tartalmi kérdésekben nulla az eredmény. Ezt nevezhetjük hitelvesztésnek, de e kifejezésre allergiás mindkét párt és nem hajlandó tudomást venni róla.

Elértünk hát oda (lásd a PS/Spolu 8,5 százalékát e felmérésben), hogy a szlovákiai magyarok minden orbáni propagandának dacára 1. nem kezelik halálfélelemmel a nem etnikai pártpolitikát, 2. nem az etnikai képviseletet tartják a legfontosabbnak, hanem azt, hogy bárki, de végre biztosítsa nekik a mindennapi nyugodt életet, betevő falatot és lehetőleg senki se buzerálja az ember fiát semmiért (nemcsak nemzetisége okán).

Fordítom: kevesebb az etnikumfanatikus és több a csalódott, szép életre, s nem mártíromságra vágyó ember. Noha a szlovákiai magyarság társadalmilag (szociálisan, műveltségében, életvitelében stb.) elég differenciált ahhoz, hogy ne gondolkodjon tömbként a magyar képviselet kérdéseiről, nő azok tábora, akik nem vágják rá gondolkodás nélkül, hogy csak a magyar képviselet van rendben. Ez korábban (és az orbáni MKP-ban ma is) teljesen eretnek gondolat volt. Igazság szerint a szlovákiai magyarok körében egyre több az olyan ember, aki olvas, néz és hallgat magyar médián kívül mást is, más nyelveken, egyre többen beszélnek ugyanis más nyelveket, egyre többen képesek kezelni a számítógépes / telefonos technikát, egyre többen utaznak és látnak világot, egyre többen tesznek szert külföldi ismeretségekre, látnak túl községük határain, egyre kevesebben vallásosak, egyre többen barátkoznak más nemzetiségű, bőrszínű, más gondolkodású emberekkel. Sőt egyre többen kényszerülnek megélhetésük érdekében bel- és/vagy külföldön akár többször költözni, családot ideiglenesen hátrahagyni stb. Ezeknek az embereknek nem az az alapvető problémájuk, hogy magyarul beszélhessenek a postáskisasszonnyal Ragyolcon (mert ott úgyis) netán Cardiffban (mert ott úgysem), vagy magyarul vehessenek jegyet a mindig késő és egyre gyakrabban kigyulladó vonatokra, hogy jó-e a Pátria vételi jele a fülekpüspöki gangon (nem jó), s kell-e 5 km-t utaztatni a lurkókat magyar suliba, amikor úgyis három rozoga kocsit kell fenntartani a család munkába jutása érdekében.

Hanem az, hogy a család költözik-e az eltartó munkahelyre, vagy lesz munkahely a család lakhelye közelében. A gyerek, ha akar, akkor tanulhasson Pozsonyban szlovákul vagy Oxfordban angolul, vagy Münchenben németül vagy Pesten magyarul (mert lehetetlen magyar nyelvű orvosi kart biztosítani Ipolyságon), tehát 15 éves korára lehetőleg beszéljen 3 nyelvet. Hogy a család lakni tudjon. Ha nem a Barkóságban, akkor Bécs mellett, akár albérletben, de végre nyugodtan, egy normális társadalom biztonságában. Hogy az unokákat senki se piszkálja azért, mert magyarul beszélnek, de azért sem, ha félig vietnamiak és jobban tudnak angolul, mint palócul, pedig azért jöttek haza a mamához szünidőzni Londonból, hogy ne felejtsenek el magyarul, nem pedig azért, hogy lecsingcsungozzák őket valamelyik párt ifjúsági szervezetének faluvégi izomrendezvényén a saját, bayerzsótin és gumicsizmás csemadokbálokon szocializálódott vérmagyarjaik, akik nem képesek munkát találni, mert nem tudnak magyarul sem leírni egy A4-es önéletrajzot.

Azt eddig tán csak egy publicista merte mellékesen megpedzeni, hogy a közös képviselettel nem ér véget a választók igénye.

Igen, nem lehet cél a közös képviselet, a közös képviseletnek akkor van értelme, ha a közös képviselet csupán egy eszköz a (a méltóságról már rég lemondtunk, hála magyar politikusainknak) a minőségi és az eredményes, tartalmas, hosszú távú, előre látó, európai politizálás biztosításához. Attól ugyanis, hogy a gombot magyar ember fia (lánya?) nyomdogálja, még nincs garancia semmire.

Az a cél, hogy ne csak gombot tudjon nyomni, hanem törvényt is tudjon elemezni, sőt írni, de úgy, hogy még végre is lehessen azt hajtani, lehetőleg rugalmasan és gyorsan. És legyen költségvetési fedezete. És akkor tessék végignézni a honlapokon a pártjaink elitjét. Az egyik esetben épp megmérettetnek (némelyek bizony könnyűnek találtatnak), a másik esetben meg… Nos, látható a perszonális potenciál (ki milyen minisztérium, államtitkárság stb. komoly és koncepciózus vezetésére lehet alkalmas) siralmas volta.

Nem csoda, ha a választók kritikus méretű rétege azt gondolja, azt meri gondolni, mert tapasztalja: elsősorban egy működőképes ország kell, (s olyat most az MKP nem tud felkínálni, a Híd pedig megmutatta, hogy nem tudta sem megcsinálni, sem elégséges mértékben működtetni), csak aztán magyar felirat a tyúkólra, hogy a magyar róka tudja, hol érdemes leszállni a vonatról Nagydarócon. Ja, hogy vonat Nagydarócon?

A legfőbb, s talán az egyetlen érv az maradt a közös magyar képviselet, illetve jobb esetben a választási koalíció mellett: magyar fejjel kell gondolkozni a magyar lakosság érdekében. Ami persze szép, hiszen tudjuk, hogy a szlovák ember nem ismeri, nem érzi át a magyar lakosság gondjait, s emiatt mindig másodrendű lesz számára a magyar kisebbség gondja a többségi gondokkal szemben. Csakhogy a magyar kisebbség gondja a többségi gond is. És ahogyan elnézzük a magyarországi pénzből terelt szélsőjobbos szlovákiai magyar sajtó által festett képet, valamint a környezetünket, azt is látjuk, hogy mi ugyanúgy nem vagyunk vevők más nemzeti (a szlovákok Somorja környékén) vagy etnikai (a romák) kisebbségek gondjaira úgy általánosságban. Hogy az egyéb kisebbségeket ne is emlegessük. Tehát a magyar fejjel gondolkozás sem garancia a minőségre. Azon túl, hogy egy durva későromantikus és valójában semmit sem mondó, üres, de ha nem üres, akkor etnicista-nacionalista általánosítás. (Milyen a magyar fej? Milyen egy magyar agysejt? Magyar árja? Stb…)

És hát éppen arról van szó, hogy ama listára minő fejek kerülnek a mostani gyér fölhozatalból. Olyanok-e, akik valamilyen, de mindenképpen magyar élet érdekében őriznek meg bennünket egy védekezésre szoruló rezervátumban, vagy olyanok, akik egy európai, minőségi, szabad életet akarnak biztosítani mindenkinek, akár a magyaroknak is. Ez persze a két véglet. Csakhogy az elsőt már ismerjük, a másodikat pedig még nem.

Azzal tessék összefogni bárkinek, kérem a legnagyobb tisztelettel, aki az utóbbira képes. De legalábbis része a mentális lexikonának egy nyitott, szabad, felelős és minőségi társadalom.