NEM a népszavazásra!

Az első Hollandiában. Miután a hollandok az utóbbi kétszáz évben egyetlen népszavazást tartottak, éspedig 2005-ben az uniós alkotmányról három nappal azután, hogy a franciák elvetették. Bár ez a franciával ellentétben csak konzultációs népszavazás volt, a nemek győztek több mint 60 százalékkal, és ezt Európa -szerte úgy értelmezték, hogy ha már a második művelt és mélyen európai nép sem akarja, akkor a továbbiakban kísérletezni sem érdemes vele. És úgy is lett.

A tanulságokból okulva a hollandok elhatározták, hogy bevezetik a népszavazást, nem kötelező, de felfüggesztő érvényű, „tanácsadó” formában, mert az olyan demokratikus. Vagyis ha a nép legalább 30 százalékának legalább a fele valamilyen, már lefogadott törvény ellen szavaz, akkor vagy vissza kell vonni (szintén törvénnyel), vagy új törvényt alkotni helyette.

Az új rendszer roppantul megnehezítené a kormányzást, ha a hollandok kedvet kapnának hozzá, de nem kaptak. Egyetlenegy kivétellel: egy GeenPeil nevű félreeső trollcsapat népszavazást kezdeményezett azzal a céllal, hogy függesszék fel az EU és Ukrajna társulási szerződésének holland ratifikálását. Ez az a szerződés, aminek az alá nem írása az Euromajdan forradalmához vezetett, amiért ukránok sokasága áldozta vérét, és aminek a tető alá hozása az uniós diplomácia kevés tisztességes vállalkozásának egyike volt.

A GeenPeil azzal kampányolt, hogy nem lehet megnyitni a határokat olyan emberek előtt, akiknek az országában véres polgárháború dúl, és ahol „fasiszta milíciák masíroznak az utcákon”). Az első állítás igaz, csak az marad ki belőle, hogy a keleti szakadárok orosz hadi támogatás nélkül egy napig se bírnák tovább, a másodikat a magyar közösségi médiában is csak nettó kágébérencek szokták hajtogatni, vagy olyan korlátolt népek, akik ellenállás nélkül bekajálják az orosz propagandát.

Hogy a GeenPeil melyik kategóriába tartozik, azt nem tudhatjuk, mindenesetre 32 százalékos részvétel mellett fölényesen győztek a nemek. Így a hollandoknak sikerült meggyengíteniük a törvényes és Európához húzó ukrán kormányzatot azokkal az oroszbarát szakadárokkal szemben, akik kilenc hónappal korábban egy Buk rakétával lelőtték az Amszterdamból felszállt MH17-es maláj utasszállító gépet, 193 holland és 105 más állampolgárral a fedélzetén. Az eredményből kétszeresen is profitált a Kreml, ugyanis egyszerre gyengült Ukrajna pozíciója, és kapott pofont az Európai Unió.

A második népszavazásra Svájcban került sor. Ebben az országban, mint köztudomású, rengeteg népszavazást tartanak. Demokratikusan. Általában – demokratikusan – leszavazzák azokat a javaslatokat, amelyek adóemelést követelnének meg, és ilyen volt az a népi kezdeményezés is, hogy minden svájcinak járjon feltétel nélküli alapjövedelem. A kérdésben nem szerepelt összeg, a kampányban a kezdeményezők 2500 svájci frankról (kb. 2300 euróról) beszéltek, ennyi járna a felnőtteknek, a gyerekeknek nagyjából az negyede, ez volna az emberhez méltó életet garantáló minimum.

Az elgondolás szerte a nyugati világban elég népszerű a bölcsészek és szociológusok között. Nagy volt a kampánybuzgalom, a csúcsponton nyolcmillió darab csillogó, aranyfényű pénzérmét zúdítottak ki egy billencsből a parlament előtti térre. Idehaza is föllángolt a lelkesedés némely balos körökben, szó esett fordulópontról is – aztán a nép 77 százaléka az elborult ötlet ellen szavazott. Olyan országban, ahol még telne is hasonlóra.

A lelkesedést mintha elvágták volna, de tiltakozás se nagyon hallatszott, azt ugyanis mégse lehet mondani, hogy ha a nép közvetlenül dönt, nem felfuvalkodott politikusok közvetítésével, akkor a nép ennyire önző és érzéketlen tud lenni. Pedig de. Az önzés általános emberi alaptulajdonság.

És végül a harmadik, a brit népszavazás az EU-ban maradásról vagy kilépésről. Egy brit pártpolitikus, David Cameron volt olyan machiavellista, hogy – véleményét és politikai céljait meghazudtolva, a bezárkózó-nacionalista és xenofób szavazók megnyerése végett – az általános választáson beígérje a népszavazást. Mert az olyan demokratikus. De nem volt annyira machiavellista, hogy a megnyert választás után visszakozzon tőle, mert az nem demokratikus, annyira meg végképp nem volt fondorlatos és számító, hogy hatásos kampányt folytasson a maradás mellett, hiszen demokráciában nem muszáj.

A közhiedelemmel ellentétben ez a népszavazás nem ügydöntő, a kilépéshez a Parlament két házának egyetértése kell, de a következmények máris súlyosak: Cameron lemondott, belpolitikai válságidőszak jön sántakacsa-kormánnyal, az utódlás legnagyobb esélyese a kilépéspárti Boris Johnson, és ami még súlyosabb: szinte biztos Skócia elszakadása, sőt Észak-Írország is egyesülhet Írországgal, a domíniumok önállósulhatnak, az Egyesült Királyságnak vége.

De valóban olyan demokratikus dolog-e a népszavazás? Hát nem.

Az első esetben egy 17 milliós ország 13 millió választópolgára szűk egyharmadának 61 százaléka, azaz a politikai közösség tagjainak ötöde, tehát az országon belül is egy kisebbség akasztotta be a sperhaknit egy 500 milliós közösség és egy 40 milliós, társulni vágyó nemzet együttműködésének fogaskerekei közé. Egy abszolút kisebbség avatkozott be egy tőle 1500 kilométerre lévő másik ország politikai életébe.

A második esetben egy abszolút kisebbség kényszerített egy országra egy népszavazást, aminek semmi értelme nem volt, majd felejtette el az egészet másnapra.

A harmadik esetben egy abszolút kisebbség – néhány hatalmi matematikában gondolkodó politikus – érvényesítette akaratát egy nép pillanatnyi, szűk többségének kihasználásával úgy, hogy a kiszámíthatatlan következmények ennél jóval több embert sújtanak kiszámíthatatlan módon.

És akkor nem beszéltünk arról, hogy milyen iszonyúan könnyű némi médiabefektetéssel külső erőknek úgy belefolyni a kampányba, hogy az illető országnak és tágabb környezetének érdekei ellen dolgozzanak.

Papíron nagyon szép dolog a nép többségi döntése, de induljunk ki abból, hogy a nép magától nem okos és nem jó, hanem tájékozatlan, befolyásolható és önző. Ezért találták ki a képviseleti rendszert: hogy főállású, az átlagnál sokkal felkészültebb és – ha lehetséges – valamivel rendesebb és intelligensebb, de legalább tanácsadókkal támogatott politikusok foglalkozzanak a kormányzás összetett – és egyre komplexebb – kérdéseivel.

Amióta demokrácia van, azóta demagógok is vannak, és amióta népszavazás van, azóta a referendumok igen könnyen lehetnek pártpolitikusok és vezéri szerepre törő egyének hatalmi eszközei. A mai kommunikációs viszonyok kötött, a nemzetek fölötti szerveződések korában ehhez adódik még egy veszély: hogy egy kisebbség többsége egy sokkal nagyobb többség sorsáról dönt önző alapon már a hagyományos értelemben sem demokratikusan. Ilyen dolgokban nincs „országos” népszavazás.

Lehet, hogy a pofon és az egységet kezdettől bontogató britek – esetleg: angolok – kiválása olyan pofon lesz, amitől az Európai Unió észhez tér. Lehet, hogy nem, és további veszteségek várhatók. De az észhez térésnek az is egyik alkotóeleme volna, hogy a felelős politikusok, ha még vannak, gondolják végig a demokrácia alapelveit, és szabaduljanak meg a babonáktól.

Úgyhogy: NEM a népszavazásra!

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.