Nem párhuzamos életrajzok

Parragh László 1962-ben született, egy osztrák határ menti kis faluban. 1988-ban, Pécsen megkapta jogászdiplomáját, és ezzel a képzettséggel először egy osztrák kereskedelmi cégnél kapott állást. A következő évben, már mint vállalkozó, a jogi doktor  megnyitotta Budapesten első fürdőszobafelszerelés-boltját, és cégének vagyona hamarosan értékes ingatlanokkal bővült a Gelka nevű háztartásigép-javító vállalat privatizációja során.

Nem párhuzamos életrajzok
Fotó: 444

A következő években országos üzlethálózatot épített ki, ő lett a „csempekirály”, jellegzetes példájaként annak a kilencvenes évekbeli sikervállalkozónak, aki a kapitalista átmenet kezdetén szerzett kapcsolati és anyagi tőkéjét hasznosítva lett meghatározó piaci szereplővé.

M. Norbi 1995-ben született, egy magyar megyei jogú városban. Apja szakmunkás volt, anyja betanított munkás, örökölt vályogházban laktak a város peremén, építkezni készültek, apját azonban egy üzemi baleset miatt leszázalékolták, anyja a gyes lejárta után takarítónő lett egy önkormányzati intézményben. Jövedelmük éppen csak a fennmaradáshoz volt elég.

Három évvel később, amikor Norbi már óvodába készült, Parragh – mint elismert vállalkozó, érdek-képviseleti szervezetek tisztségviselője, aki nyilván érti az üzleti dürgést – Orbán Viktor miniszterelnök gazdasági tanácsadó testületének tagja lett. 2000-ben a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elnökévé választották.

Lassan azonban kiderült, hogy az átmenet idején szerzett piaci fölény nem azonos a piaci képességekkel. Parragh túlbecsülte a terjeszkedési lehetőségeit, a bolthálózat veszteséges lett, leépült. Az állami banktól kapott, mondjuk úgy, előnyös kölcsön csak meghosszabbította, mondjuk úgy, a vergődést. 2010-ben a zrt. megszűnt, minimális teljesítményű családi kft.-vé zsugorodott. Ám ez már nem számított, mert ugyanebben az évben a Fidesz kétharmadot szerzett a választásokon, és Parragh újból befolyásos gazdaságpolitikai szereplő lett, mindenféle munkapiaci ügy legnagyobb hatalmú szakértője. Így a köz- és szakoktatásé is, amennyiben az munkapiaci téma.

Továbbá ez volt az az év, amikor Norbi befejezte az általános iskolát. Tanulmányi eredményei nem voltak elég jók ahhoz, hogy gimnáziumba vagy szakközépiskolába menjen, maradt a szakmunkásképzés. Az iskola és a szülők úgy döntöttek, hogy a tizenöt éves Norbiból, akit sok minden érdekelt a sütésen kívül, és sok minden mást meg tudott volna tanulni, legyen pék. Egyrészt mert ilyen szakiskola volt a városban, másrészt mert „kenyér mindig kell”.

Abban az évben még az volt a rendszer, hogy a négyéves szakiskola első két évfolyamában főleg közismereti tárgyakat tanítottak (magyar, matek, történelem, fizika, kémia, idegen nyelv stb.), és ezt egészítette ki némi szakmai alapozás.

Ennek a rendszernek ezer baja volt, kezdve azzal, hogy itt kellett bepótolni, ami az általános iskola elmulasztott (írni, olvasni, számolni tudás), a tanárok rossz felkészültségén és a nyelvoktatás alibi voltán át addig, hogy a szakiskola nem adott érettségit – de Norbi jó fejű gyerek volt, és az ott eltöltött évek legalábbis nem rontottak a hazai munkapiaci esélyein, nem zárták be egyetlen szakmába. Ami könnyen megtörténhetett volna, ha akkor kezd péknek tanulni, amikor Parragh okos ötletei nyomán „megreformálták” a középfokú oktatást, elsorvasztván a közismereti tárgyakat.

2013-ban Norbi munkába állt, éspedig Pesten, ahol csakugyan volt kereslet szakképzett pékek iránt. A család bízott benne, hogy miután a gyerek jó helyen jó és biztos állást kapott, majd támogatni fogja a szegénységben tengődő otthoniakat. Norbi azonban rájött, hogy a tizenöt évesen ráerőltetett szakma nem neki való, nem fogja sokáig bírni, hogy az éjszaka közepén, hatvan fokban izzadva emelgesse a vastálcákat. Így hát kilépett, és beállt eladónak egy mobilboltba. Arra is volt kereslet a nagyvárosban. A fizetése papíron egy kicsit kevesebb lett, talán a valóságban is, de amit ebben vesztett, visszakapta energiában.

Nem volt ugyan bolti eladóki szakképesítése, de a tulajdonosnak így kevesebbet kellett fizetnie, s elég volt neki, hogy Norbi  érti, mit kérnek tőle, tud válaszolni, és úgy viselkedik, ahogy kiskereskedőhöz illik, nem utálja el a vevőket, becsületes, tudja kezelni a pénztárgépet stb.

Ugorjunk előre az időben. A Magyar Narancs legújabb, július 12-i számában Parragh interjút ad Szalai Annának, és a következőt mondja: „A kamara továbbra is a járulékok csökkentésében és ezzek párhuzamosan a bérek növekedésében látja a versenyképesség kulcsát. Sokan nem látják azonban tisztán a minimálbér és a szakmunkás-minimálbér emelésének logikáját. Ha minden munkaadónak egységesen emelnie kell, akkor ez egy versenysemleges helyzetet teremt.”

A nemzetközi tapasztalatok szerint a minimálbér emelése (ne legyünk radikálisak, ne beszéljünk a minimálbér létéről), vagyis a kötelezően több fizetés éppen hogy bénítja a versenyt a munkapiacon, általában pedig torzítja a versenyt a kisebb, tőkeszegény cégek kárára. Feltéve, hogy valóban a torzítatlan piacról kell megélniük, és nincsenek így vagy úgy bekötve az államhoz (erről a sajátos helyzetről Parraghnak talán nincs tapasztalata). Így könnyebben tönkremennek, és az álláskínálat is csökken.

Parraghnak éppúgy, mint a miniszterelnöknek, akinek ötleteivel segít, az az elképzelése a munkapiacról, hogy ott részben szolgáltató szakmunkások kellenek, akik a magánembernek levágják a haját, vagy megjavítják a vízvezetékét (ez a két példa az említett interjúból van), vagy pedig ipari munkások, akiket az ide sok pénzt hozó vagy már itt működő multik, esetleg „nemzeti tulajonú” nagyvállalkozások nyolcvan–száz óra alatt kiképeznek egy adott munkafolyamatra – hogy mi lesz velük aztán, ha elvesztik vagy megelégelik a munkahelyüket, az már az ő dolguk, ne ugráljanak.

Mindenesetre tavaly azt a kisvállakozásban működtetett mobilboltot is bezárták, ahol Norbi dolgozott.  Ekkor elkezdett új állást keresni. Baráti csatornákon jelezték is hogy volna munkalehetőség Németországban – de hát semmilyen nyelven nem beszélt. A magyar oktatási rendszer korokon és kormányokon átívelő alapelve, hogy iskolákban nem lehet és így nem is érdemes legalább angolul vagy németül megtanítani a gyerekeket.

Az interjúban Parragh azon elménckedik, hogy „a középiskolák nem adnak használható nyelvtudást, hanem a felsőoktatástól várják, hogy ott tanítsanak meg egy idegen nyelvet”, a felsőoktatási hallgatók viszont amiatt lázonganak, hogy nyelvvizsgát követelnek tőlük a diplomához. A megoldás szerinte az lenne, ha gimnáziumba csak olyanokat vennének fel, akik „alkalmasak a nyelvtanulásra”. „S a gyereknek is jobb, ha előbb tudja meg”, hogy alkalmatlan. Akkor viszont Parragh  szerint eleve mi a fenének kell általános iskolákban idegen nyelvet tanítani? Sőt még a reform utáni, szakközépiskolára átkeresztelt szakiskolákban is, ahol még a végsőkig zsugorított szakismereti óraszámból is (9. osztály, testnevelés és osztályfőnöki nélkül: 12 óra, 10. osztály: 6 óra, 11. osztály: 3 és fél óra) évfolyamonként két órát kötelesek rászánni az idegennyelv-oktatásra. De minek, ha úgysem érdemes? Vagy erről Parragh nem tud, és még nem jutott eszébe megreformáltatni? Csakugyan, minek gyötörni a gyerekeket azzal, aminek semmi eredménye nincs? Tudja meg, hogy jobb neki a Tajgetosz lejtőjének alján.

Norbi tehát maradt Pesten, és talált is egy újabb, neki való bolti állást egy hobbiszaküzletben – de a fizetése még kisebb, és annak a harmadát is letöltja, valamilyen régi bűne miatt, az adóhivatal. Nagyobb fizetést csak valamilyen nagyobb cégnél kaphatna, annak a feltétele viszont valamilyen felsőfokú okkevél, de legeslegalább az érettségi. Ilyet nappali tagozaton gimnáziumban vagy a régebben szakközépiskolának nevezett szakgimnáziumban lehetne szerezni (ha az olvasó eltéved a változó terminusok között, ne röstellje, talán éppen a kavarás volt a cél).

Namost Parragh éppen a gimnáziumok számát akarja csökkenteni (a fejlesztésük helyett), a szakgimnáziumoknak pedig a színvonalát és az onnan való továbblépés esélyeit sikerült úgyszintén csökkenteni a közismereti óraszám redukálásával, a kamaraelnök heppjének megfelelően. (E „reform” eredményeként volt kénytelen például fiam osztályfőnöke elbúcsúzni az osztálytól az érettségi évében.)

Norbi mégiscsak jobb életet akart, és tervbe vette, hogy leérettségizik. Talált is egy kurzust, amit elvégezhetne, csak az a baj, hogy hetente háromszor délután öttől nyolcig kellene beülnie az osztályterembe. A bolt pedig délután hatkor zár.

Parragh manapság mosolyogva nyilatkozik, „úgynevezett oktatásszakértőkről” szellemeskedik (tényekkel nem törődve), és nem érti, hogyhogy a magyar munkavállalóknak csak hat százaléka vesz rész továbbképzésben.

Norbinak semmi esélye a továbbképzésre, annál több a tartós nyomorra. Nem iszik, nem drogozik, értelmes, jó modorú fiatal, segíti a családját, amikor tudja. Huszonhárom éves, és időnként már most éhezik. Más tanulással, befektetéssel készül a jövőjére, őt sok ezer nemzedéktársával együt erre készítette föl a magyar köz- és szaktoktatás. Ha nem is tudatosan, de kikerülhetetlenül.

 

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.