Nem sült el a kapanyél, mert a jóisten leszarja az ostobákat

Barak László | 2020. március 1. - 16:59 | Vélemény

Semmilyen különleges meglepetéssel nem szolgált a szombaton lebonyolított, egyesek számára a mennybemenetellel felérő, másoknak pedig a meg- és elszenvedett kudarcot jelentő parlamenti voksolás. Amelynek a szlovákiai magyarokra csapásként mért eredménye több mint két hónappal ezelőtt meg lett jósolva ugyanitt. Nevezetesen az, hogy a kapanyélnek kellene elsülnie ahhoz, hogy a két egymással szemben álló magyar választási blokk valamelyike bejusson a parlamentbe. Hát nem sült el! De nem azért ám mert a jóisten nem akarta, hanem azért, mert a jóisten leszarja az ostobákat...

Nem sült el a kapanyél, mert a jóisten leszarja az ostobákat
Paraméter-felvétel

Tessék elhinni, a szlovákiai magyar politikusok evidens veresége szempontjából senkit nem kell érdekeljen most már, hogy ki kezdte a kirekesztősdit, a hülyülést, ki akarta bebizonyítani, hogy különb ember, echtébb magyar a másiknál, kinek volt a másiktól nagyobb egója, ki az okosabb, ügyesebb, szebb, kicsoda képes elhiteteni az eleve adott értékrendet valló, eleve behatárolt létszámú(!) közönséggel, hogy a szarból is lehet aranyat csinálni.

Akkor sem, ha mind a Magyar Közösségi Összefogás, mind pedig az eddig kormányzó Híd párt listáján akadt több ember is, akik jobb sorsra érdemesek. Ám, ha olyan társaságba keveredik valaki, ahol szar kerül a palacsintába, akkor éhes marad. A mindenkori választó pedig le sem ül egy olyan asztalhoz, ahol valami bűzlik.

Holott a közép-európai provinciákon általában korántsem az eszével hanem a szív szerint szokás szavazni.

Ugyanígy el szokás kerülni, épp, mint a kocsmákat, az olyan társaságokat, ahol folyamatosak a konfliktusok. Konkrétan azért történt meg most is az, ami már legalább három választási cikus óta evidencia:

A lehetséges magyar érzelmű szavazók több mint tíz százalékkal kevesebben vettek részt a voksoláson, mint az országos átlag. Ezek a tények az okai, hogy mindkét magyar csoportosulás a parlamenti bejutási küszöb alatt végzett.

A következő ok, ami csak a Híd pozícióját pusztította, a nyakig bekoszolódott Fico-féle Smerrel kötött érdekházasság volt. Amely politikai frigy könnyedén felrúgható lett volna, ha Híd vezérkara, Bélával, a Bugárral az élén a Kuciak-gyilkosság miatt kirobbant társadalmi krízist úgy fordítja a maga javára, hogy otthagyja koalíciós partnereit, mint Szent Pál az Oláhokat. Ez a kivételes túlélési lehetőség azonban köztudottan úgy füstbe ment, mint Petőfi terve... Ezt a bűnös mulasztást követően aztán már hiába prezentálták a szlovákiai magyarok számára mennyből lehozott csillagokként – Értsd, eredmények! – Fico jeleképes társtettesei az R7-es sztrádát, a szlovák-magyar feszültség feloldását, a magyar nyelvű helységnévtáblákat stb. Vagyis a magyar szempontból szimbolikus jelentőségű Híd-ágendát...

Az újságíró rájuk fröccsent vére akarva-akaratlanul így száradt a bőrükre. Kiváltképpen egy olyan elkeseredett és bosszúszomjas társadalmi környezetben, ahol minden esetben sokkal inkább az érzelmek vezérelnek, mintsem a tárgyilagos mérlegelés.

Nos, a mi Igorunk, a Matovič senkihelyettesnek induló bohócból így születhetett meg országszerte minden hájjal megkent MEGVÁLTÓVÁ. Aki, úgymond, oda csap, ahova köll, amint az elhíresült munkásököl...! Legalább is ez jön le a politika színpadáról a katarzisra kiéhezett és a nagybőgőbe ugrós operetteken szocializálódott, meg a politológia tudományára süket és vak közönségnek. Ezért kapott a mindkét magyar politikai csoportosulásból kiábrándult, a Híd Pártot pedig a fenti okok miatt erősen utáló szlovákákiai magyar szavazóktól annyi voksot Igor. Nem beszélve a 2010-es orbánihoz hasonló szlovákiai fülkeforradalomról, amely nyomán a piedesztálon landolt, méghozzá 25 százalékkal.

Matovičból egyébként eddig csak annyi látszott igazán, hogy bármit szétbarmolni képes trollnak született.

Méghozzá anékül, hogy bármit meg kellett volna oldania életében. (Saját gazdasági és politikai egzisztenciájának megteremtésén kívül persze, mert ahhoz kétségkívül megvolt az esze.) Ennyit róla egyelőre, hiszen eddig nem volt még soha miniszterelnök, most meg majd az lesz.

Ha akarjuk, ha nem, meglátjuk, eszébe jut-e majd kiszállni a buldózeréből, ha a politika üvegházába palántázni igyekszik...

A szóban forgó választásnak a szlovák térfélen két vesztese van. Egyik nagyobb mint a másik.

Az egyik Robert Fico pártja, a Smer SD, mert elvesztette a választásokat, illetve a hatalmat. Amely, ha az élet bármely szférájában gyakorolják, igencsak ízlik a delikvenseknek. Nehéz lesz ebből a vereségből felállniuk akkor is, ha néhányan közölük szabadlábon maradnak. Főként a korrupció meg a maffia bélyegével a homlokukon.

A másik, talán Ficóéknál nagyobb vesztesei a választásoknak a PS/Spolu liberális/zöld politikusai.

Ők azok a saját elhatározásuk nyomán politikusoknak állt naiv értelmiségiek, akik épp naivitásuk okán hitték azt, hogy a politika nem más, mint romantikus ladikázás az illatos naplementében.

Na és azt is hihették, hogy az utcai plebsz zöme is ott szerzett diplomát, ahol nemrégiben ők. Hát kérem szépen, ez bizony így, ebben a formában nem igaz. Az utcai plebsznek egészében véve az égvilágon semmi köze nincsen az értelmiségi léthez.

Azt utcai plebsznek megváltók kellenek, akik nem cicóznak és egyszerűen, érthetően odabasznak...

Mindennek ellenére könnyedén beslisszanhattak volna a parlamentbe, ha nem olyan gyermetegen csacsik, hogy koalícióban indulnak az öt helyett a hét százalékos küszöb ellen.

Hát ugye, azt hitték, hogy, pedig dehogy... Béke poraikra.

De azért nem kell annyira megijedni semmilyen libsinek, hiszen itt van minekünk Richárd, a Sulík. Érdekes egy figura ő. Képzeld el, alig pár hónappal a választások előtt majdnem széttisztogatta, sőt, majdnem megszüntette a pártját. Mégpedig úgy, hogyha hívő keresztény, akár keresztet is vethetett volna rá. Erre meg mi történik? Mint a pinty, bejut a parlamentbe!

És lehet, hogy Igorral is alszik majd? Meglátjuk, mi lesz ebből.

Mert nem tudhatjuk, Bélánkkal a Bugárral konzultál-e majd arról, mennyire kifizetődő az érdekházasság...

Ugyanez vonatkozik Andrej Kiskára, aki ugyancsak annyira naiv volt, hogy az államfői poszt után a pártelnökséget választotta magának célul. Azt remélve, hogy több ideje lehet majd a kedves nejére. Ekkora marhaságot! Mindegy azonban, mert ugyan benne volt a pakliban, de nem esett pofára,

hiszen parlamenti pártnak dirigálhat most már az államfői kirakatrendezés helyett.

Kettő maradt hátra a választási sikerkovácsok közül. Az újfasiszta Kotlebáék, akik bár némiképpen megritkultak, de legalább nyolc százaléknyi újfasiszta hívüket sikerült megtartaniuk. Ami ugyan csak a fele az országban egészen biztosan tenyésző és fű alatt rejtőző újfasiszta, homo- és xenofób barmoknak, de akik rászavaztak, azok jó helyen tudják és élvezhetik magukat. Ha esetleg valakit érdekel, tudja meg, hogy

Kotleba a szlovákiai magyarok közt is aratott a vetés után, mert köztünk is van arányosan ugyanannyi újfasiszta homo- és xenofób, mint a szlovák ajkú népességben.

Végül, de nem utosósorban ejtsünk néhány keresetlen szót Borisról, a Kollárról. Ő ugye, rossz ember nem lehet, mert szereti a gyerekeket. Van is neki akárhány. Továbbá, ahogy mondja, azért is jó ember, mert akkora szíve van, hogy ugyancsak akárhány elesett ember belefér. Legalább is szerinte. Borisz ezért a legtermészetesebb partnere Igornak, a megváltónak. Csak annyi a kettőjük közti különbség, hogy egyik nagyobb populista (értsd, népbutító!) mint a másik. Az egyik majd nagyobb büdzséből (nehogy azt, hidd, hogy a sajátjából!) szórja majd rád a zsét, mint a másik.

Szóval, kurvára jó lesz nekünk most már, annyi szent! Vagy nem, de ezt akartuk. Vagy nem?

U. i.:

Hetekkel ezelőtt közöltem néhány barátommal többször is, hogy a parlamenti választások utáni „elemző” glosszám címe ez lesz:

“Ezt jól elbasztuk, de férfimunka volt!“

Vicces? Egyáltalán nem vicces, szerintem. Sokkal inkább keserű. Nem mint a szőlő, ami akkor savanyú, ha irigykedik az ember. Inkább azzal a keserű valósággal szembesít, amivel szembe találták magukat a Szlovákiában élő magyarok a parlamenti választások után. Tegyük hozzá, a közélet süllyesztőjének küszöbére sodródva.

Mi a teendő most már?

Ha van bennünk legalább nyomelemekben némi alázat, tudatosítanunk illene, hogy ami történt, egyáltalán nem csupán politikusaink szégyenletes kudarca.

A parlamenti választások kudarca mindannyiunké! A szlovákiai magyaroké en bloc. Ami a közéleti értékrendünk, közbeszédünk évtizedek óta tartó válságának következménye! Amely értékrend tulajdonképpen semennyit nem változott a rendszerváltás óta eltelt három évtizedben. Holott ezredfordulót is megéltünk közben.

Vagy talán nem a vélt vagy valós sérelmeink felkérődzésével töltjük el az időt a rendszerváltozás óta mai napig? Nem kövült konstans témává talán azóta a köldöknéző, sebfelvakaró trianonozás, Beneš-dekrétumozás, Hedvigezés, az általános üldözöttség víziója? Talán nem arra épült most is a „felvidékiesített” választási kampány, hogy gazdaságilag sanyargat, meglop bennünket a SZLOVÁK állam meg izé, meg ecet, de a kő marad...? Talán nem a legalpáribb hangnemben ugatnak egymásra állandóan az önjelölt szlovákiai magyar „orákulumok”? Vajon nem azt vágják lépten-nyomon közülünk a leginfantilisabbak, egyszersmind legkártékonyabbak egymás arcába, hogy

ki, milyen, mekkora magyar, ki a kollaboráns, az áruló, kié a nagyobb...? Pedig hol van már a vérzivataros, romantikus tizenkilencedik század!!!

Belegondolt vajon már valaki abba őszinte az önkritika igényével, hogy mennyire irigyek, fennhéjázók, kárörvendők, kirekesztők, vérszomjasak vagyunk? Vagy abba, hogy többségünknek csak az a baja a korrupcióval, hogy ki van belőle hagyva...? Esetleg abba, hogy minden egyes kudarcunkat valamilyen külső vagy belső ellenség, illetve elhajló, hűtlen, áruló nyakába varrnánk, ahelyett, hogy tükörbe néznénk?