Nem üzenünk hadat

Nem számít az igazság, csak az, hogy elég emberre tud-e hatni. És igazából nem érdeklik holmi erkölcsi értékek, csak annyiban, amennyiben ezt a hatást segítik. Ami lényegében érdekli, az kettős cél: a hatalom és a családi vagyon maximalizálása. Ettől függetlenül tanulságos lehet a kommunikációjának az elemzése, minthogy kiderülhet belőle, milyen játszmákat folytat éppen, és hogy áll bennük.

Legújabb pénteki rádiószónoklatában például azt mondta: „Először is nekünk az amerikaiakkal jó viszonyunk van. Ha most visszaemlékszem a történelmi tanulmányaimra, talán életünkben egyszer üzentünk nekik hadat, a II. világháborúnak a mi szempontunkból már lefele menő szakaszában. Nem nevezném egy sikeres diplomáciai akciónak, és azóta nem is próbálkoztunk ilyesmivel.”

Orbán mindig nagyon vigyázott rá, hogy ne lehessen könnyen és egyértelműen rábökni valamelyik fordulatára: most nem mondott igazat, úgyhogy egészében ez a közlés is az igazság és a hamisság közötti szürkezónába esik. Az az egy részlet viszont tanulságos lehet.

Magyarország, illetve a kormányzata nincs jó politikai viszonyban az amerikaiakkal, különben a miniszterelnök nem lett volna kénytelen ilyesmiket mondani. De ahhoz, hogy ezt nyugodtan kijelenthesse, a „jó viszony” általánosan elfogadott fogalmára kellene hivatkoznia, márpedig a miniszterelnök gondoskodik arról, hogy ilyen közmegegyezés ne legyen, ezért rögtön rutinosan szét is cincálja a jó államközi viszony fogalmát.

Így kerül szóba a hadüzenet, mintha a jó viszony egy országgal azt jelentené, hogy nem állunk hadban. Ja, akkor minden rendben. De menjünk tovább. A formális hadüzenet az újkori történelemben ritkaság – az Egyesült Államok például három számjegyű fegyveres konfliktusban vett részt fennállása során, ebből összesen ötöt vívott hadüzenettel. Magyarországnak pedig – „talán” vagy nem talán – saját újkori független államisága idején, azaz 1918 óta eleve nem lett volna sok alkalma az USA-nak hadat üzenni.

Az érdekes részlet most következik: Orbán azt mondja, hogy „a II. világháborúnak a mi szempontunkból már lefele menő szakaszában” üzentünk nekik hadat. Jóindulattal azt is mondhatjuk, talán erre vonatkozik a „talán” – emberek vagyunk, ilyenkor o is az, senki se hányhassa szemére, ha véletlenül butaságot beszél. Ámde a magyar kormány 1941. december 13-án s nem máskor jelentette be, hogy „a szolidaritás elvének megfelelően” az USA, illetve a Német Birodalom, Olaszország és Japán között fennálló háborús állapotot „Magyarországgal szemben is fennállónak tekinti”.

A „szolidaritás elve” azt jelentette, hogy a Magyar Királyság előző év novemberében csatlakozott a háromhatalmi egyezményhez, vagyis a tengelyhatalmakhoz. Már jóval a II. világháború kitörése és Hitler első fontos veresége – az „angliai csata” – után. Ezt az árat kellett megfizetni Észak-Erdély visszacsatolásáért, azaz a második bécsi döntésért.

Utólag eléggé groteszknek hat a világ legnagyobb gazdasági – akkor még nem katonai – hatalmával szembeni hadiállapot bejelentése, csak hát a kocka már egy évvel korábban el volt vetve. Nem ötletszerű, próba-szerencse alapon végrehajtott „diplomáciai akció” volt, hanem Pearl Harbor és az amerikaiak hadba lépése után Magyarország nem szeghette meg a németekkel, japánokkal és olaszokkal aláírt szerződést.

De hogy 1941. december 13. a háborúnak a mi szempontunkból már „lefelé menő” szakasza lett volna? Nem hiszem, hogy aznap bárki Magyarországon így gondolta. A németek – igaz, az évszázad legfagyosabb orosz telében – Moszkva alatt álltak, egy hete indult csak meg a szovjet ellentámadás, és – mondom, aznap – nem lehetett tudni, hogy a szárazföldön legyőzhetetlen német hadsereg éppen itt akad el.

Karácsonyra viszont Horthy környezete már tudta, hogy a német offenzíva elakadt, tehát a németek nem győzhetnek, tehát elvesztik a háborút – és ezután küldték ki a második magyar hadsereget a nácik segéderejeként a mészárszékre, történetesen Ukrajnába. Nem az Egyesült Államokkal szembeni hadiállapot volt tragikus hülyeség, hanem az a látszólag józan észre valló és nemzeti érdeket szolgáló döntés járt máig ható tragikus következményekkel, hogy a magyar kormány a történelem rossz és a háború vereségre ítélt oldalán álló totalitárius hatamaktól fogadta el Trianon részleges jóvátételét.

Ne legyünk igazságtalanok: emberfölötti éleslátás kellett volna hozzá, hogy ott, akkor egy magyar politikus ne vállalja ezt a csábító egyezséget. A hadüzenetet kommentáló szerkesztőségi cikkben az ellenzéki Népszava is „önálló magyar külpolitikáról” beszél, meg békéről a háború kellős közepén. „A cél most is az, ami kezdetben volt: igazságot az országnak s békét és igazságot minden más nemzet számára.” Ennyire nem lehet ostoba valaki, gondolhatnánk, pedig bizony: „önálló magyar külpolitika” címén, a béke jelszavát harsogva odaállni egy Ukrajna elleni háborúban a rossz oldal mellé – ó, de ismerős.

Utána már nem emberfölötti éleslátásra, hanem csak elemi emberi tisztességre lett volna szükség a következmények enyhítéséhez. Némelyik vezető politikusban ez megvolt, a többségből hiányzott. Ma viszont csak egy döntésképes politikus van. Egyből nincs kivétel.

És ahogy annak idején Horthy meg Bárdossy, Orbán is pontosan tudja, hogy mit csinál, s ennek – nem a propagandában, hanem a nemzetközi politika való világában – mik a következményei. Az első amerikai figyelmeztető jelzésre bejelentették, hogy Magyarország kilép az orosz kémbankból, amit nem sokkal korábban 200 millió eurónyi közpénzzel és az ország hivatalos középpontjában lévő székházzal apanált. Másnap pedig az USA „ellenfélből”, sőt ellenségből egyszer csak „barát” és szövetséges” lett.

Pontosabban: a világegyetem módosult, úgyhogy benne Amerika barát és szövetséges volt visszamenőleg, mindig, csak kényszerből bántottuk egyszer. (A világegyetem visszamenőleges módosításához az adta a lökést, hogy kiszivárgott: a CIA-tól valaki meghallgatta Orbán nyilvános országértékelő beszédét, amihez most nem adok linket. Mit mondjak, nem egy korszakos hírszerzési truváj.)

1941. december 13-án az a hadüzenet még csak ostoba, kényszerű groteszk volt. A politikai hatalmat akkoriban többségükben olyan minőségű emberek birtokolták, hogy utána egymást érték a bűntettek és a tragédiák. Nem volt megállás. Számottevő ellenállás sem. Az adottságok, úgy látszik, nem nagyon változtak azóta. Ki-ki bízzék abban, akiben vagy amiben hinni tud, hogy most jobban alakul.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.