Nem válasz senkinek (-féle se)

Széky János | 2019. december 29. - 14:16 | Vélemény

Ültünk 1979-ben az újságíró-iskolában, és az előadó feltette a szónoki kérdést: „Önök szerint mi az újságíró feladata?”

Nem válasz senkinek (-féle se)
Korabeli képeslap - archívum

Sok minden eszünkbe jutott, de máig emlékszem a hökkent morajra (legalábbis körülöttem), ami a vonalas öreg róka közlését fogadta: „Az újságíró legfőbb feladata a párt politikájának szolgálata.” És aztán még ragozta, hogy félreértésben van, aki önmegvalósításra vagy pláne kritikára gondol, az ilyesmi nem tartozik a munkakörünkhöz.

Ismétlem, ez abban a történelmi pillanatban történt, amikor már gyengeelméjűnek kellett lenni, hogy valaki azt hihesse: a Magyar Szocialista Munkáspárt politikája nem érdemel kritikát, és hogy egyáltalán: működik. Biztosan akadtak köztünk szellemileg sérültek, és olyanok is, akiknek érdekük fűződött a párt politikájának szolgálatához, de nem ez volt a jellemző.

Minden analógia rossz valamennyire (bár analógiák nélkül nem lehet gondolkozni), de nekem ezért okoz szenvedést a mai kormánypárti (kormányfinanszírozású) média követése.A gazdasági mutatók 2013 óta jók, nem kell gyengeelméjűnek lenni ahhoz, hogy valaki elhiggye: az Orbán–Matolcsy-féle gazdasági modell működik. Inkább ahhoz kell extra szakértelem és tájékozottság (és a független intézetek szétverésével ebből biztosan kevesebb lesz), hogy valaki lássa, hogyan teszik tönkre – Király Júlia szavával – a torz, parazita struktúrák a jövőt. (Ajánlom válságtanulságokról szóló írását a Mozgó Világból.)

Ami bennem undort kelt, az a párt politikájának gátlástalanul vállalt szolgálata önmagában. Mondom, ez még az érett Kádár-korban is szégyen volt, amellett nevetséges is. Mivel nem szeretek undorodni, és az agitprop özönből roppant nehéz kimosni a használható információ szemcséit, ráadásul az ilyen megnyilvánulások egyik látható célja az ellenoldal hergelése, ritkán olvasom ezeket a szövegeket.

A Demeter Szilárd nevű kultúrfunkci szövege mégis fennakadt az automatikus szűrőn, mert a kenyéradó lapomat említi benne. Radnóti Sándor akadémikus szóba hozta az Élet és Irodalomban, hogy ez a Demeter besúgónak nevezte – minden bizonyíték nélkül – Székely Jánost, az erdélyi magyar irodalom halott klasszikusát. Ezt rajta kívül soha senki sem állította, pedig a magyarországinál még a romániai állambiztonsági nyilvánosság ügye is jobban áll; ha valakit beszervezett a Securitate, azt nagy biztonsággal mára tudni lehet.

Elismert és jellemükért általánosan tisztelt klasszikusok rágalmazása – nem kritikája, hanem hazug befeketítése – nem normális dolog, ezért is – meg vélhetően más megnyilatkozásai miatt is – a cikkíró szociopatának nevezi Demetert. Aki rendfokozata szerint a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója, és ilyen minőségében a Nemzeti Kulturális Tanács tagja lesz – e „stratégiai” kultúrpolitikai szervezetben ő képviseli majd azt alkotóművészeteket cuzámmen.

Az ember azt hinné, hogy erre a bizonyítékok bemutatásával lehet válaszolni, de nem. Az origo nevű online propagandacsatornán közzétett „válaszféléjét” azzal kezdi, hogy a besúgóvád „erősebb megfogalmazás” volt, emiatt Radnóti „elvtársai folyamatosan himbálják a morál-lócerkát fölöttem”, különben sem olvassa az ÉS-t, nem is szándékozik olvasni. Később pedig azzal indokolja a besúgóvádat, hogy Székely János ezt mondta: „Volt például életemben egy gyötrelmes időszak, amikor egyetlen célom lehetett: kimenteni a börtönből édesapámat. Ennek érdekében (és ezt követőleg) bármit elkövettem, elismertem, megírtam – alig tudtak felkérni olyan konjunkturális feladatra, hogy azonnal ne teljesítsem!”

Magyarul: kénytelen volt párthű verseket írni, amiket – mint Radnóti is írja – később nagyon szégyellt. Demeter viszont úgy értelmezi, hogy ezeket a verseket „a könyörtelen román állambiztonság rendelte” Székely Jánostól, és akkor biztosan be is szervezte.

Amiből az derül ki, hogy Demeter nincs tisztában a „konjunkturális” szó jelentésével. Sem a kommunista irodalompolitika működési mechanizmusával (sehol sem az állambiztonság rendelte meg a rossz verseket, nem így üldözte az írókat). Érdekes ellentmondás, hogy bár esze ágában sincs az ÉS-t olvasni, a róla szóló rövid cikket mégis bőven idézi. Radnóti Sándornál szuverénebb és nemkommunistább szerző aligha van a magyar szellemi életben, az elvtársazás tehát arról tanúskodik, hogy Demeternek amúgy fogalma sincs arról (se), kicsoda Radnóti és mit csinál.

Ha nem olvassa az ÉS-t, egyáltalán nem baj, nem is kötelező, csak ha valaki irodalomszervezéssel foglalkozik, talán nem árt, ha legalább a láthatárán van az az évente több mint kétszáz ívnyi szépirodalom, esszé és aktuális kritika, amit az ÉS közöl (messze az ország legnagyobb kulturális periodikája vagyunk).

Ami valóságos információ Demeter cikkében, az pontosan ez a tudatlanság. De nem róla szól, hanem a rendszerről. Ahogy az én cikkem se viszonválasz a „válaszféléjére”, hanem a rendszerről szól. Demeter ebből a szempontból senki. Helyiértéke van mint szolgának, ahogy ő fogalmaz: „Az első munkatársi értekezleten elmondtam, megveszekedett orbánista vagyok, a kormány politikáját száztíz százalékig támogatom.” Ő nem úgy mondja, hogy „a párt politikáját szolgálja”, ehelyett a főnököt és kormányának politikáját támogatja száztíz százalékig, kicsi szíve minden lelkesedésével.

A rendszer olyan, hogy hatalmi pozíciókba cselédlelkű senkiket rak – ez még a diktatúrában sem zajlott ilyen következetesen – akikkel nem lehet és nem érdemes vitatkozni, hiszen a puszta tény, hogy lepottyan nekik valami a főnök hatalmából, míg az ellenségnek nem, visszaigazolja, sőt a szemükben azonos azzal, hogy igazuk van.

Kezdik ellepni a szellemi életet. Az csak élvezetes időtöltés számukra, hogy eljátsszák a vita mozdulatait – a végén természetesen ők győznek, hiszen ők vannak hatalomban –, és ebben megbízható erőforrásuk a Magyarországon jobboldalinak, sőt konzervatívnak nevezett szubkulturális ökoszisztéma, mely évtizedek óta gyártja a másik oldal számára feltörhetetlen érveket. Az élvezetet meg fokozza, hogy kedvükre trágárkodhatnak és éreztethetik – magukkal – a fölényüket. Ők részesültek a megvilágosodásban, a kiszemelt ellenségeik, szegény párák, nem.

Székely János besúgó volt. A Nyugat egy kis zsidó lapocska. József Attila viszont derék Trianon-fájlaló hazafias költő, csak ezt a tényt a libsi bölcsészek elhallgatták. Herczeg Ferenc a magyar irodalom óriása, csak a liberálkomcsik hallgatták el a nagyságát. Szabó Ervin bolsevik terrorista. Radnóti Sándornak elvtársai vannak (nyilván az ÉS-ben), akik az utóbbi harminc évben hallgattak az állambiztonsági múltról.

Azért feltörhetetlenek ezek az érvek, mert a cáfolat olyan felkészültséget várna el a szellemi terrorbrigádtagoktól, amit eszük ágában sincs megszerezni, sőt megvetően elhárítanak. Mondhatnám, hogy maradjunk ennyiben, a kutya ugat, az életművek íródnak, vagy már meg vannak írva, mindenki azt olvas, amit akar.

Csak hát a rendszer olyan, hogy sajátos pszichés alkatú, cselédlelkű senkiket helyez hatalommal járó – alkotó emberek egzisztenciájára hatással lévő – pozícióba. Mert megteheti, senki sem akadályozza meg benne. Egyelőre halmozzák a sértéseket. A tűrőképesség mértékét csak becsülni lehet. Gondolom, egyszer eljön az igazság pillanata, de ki tudja, mikor.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.