Nem világháború, nem Jalta, nem biztonság

Széky János | 2015. november 20. - 21:01 | Vélemény

A párizsi terrortámadás utáni órákban belendült az orosz kormánypárti média, „lám megmondtuk”-stílusban bizonygatva, hogy Marine Le Pen a legokosabb francia politikus. Ez azért érdekes, mert a 2017-es elnökválasztáson nem esélytelen Le Pen és pártja, a Nemzeti Front (FN) már jóval az idei válság előtt bevándorlás- és iszlámellenes volt. Meg azért is, mert az FN-t bizonyítottan orosz forrásokból is finanszírozzák.

Bár Franciaország az az európai hatalom, amely az utóbbi években a világ több pontján is hadat viselt iszlamista szélsőségek ellen, a szíriai háborúban eddig nem tűnt ki elszánt harciasságával. Ezért Hollande elnöknek abban a döntésében, hogy elindítja a vadászbombázókat az Iszlám Állam ellen, a jogos felháborodáson kívül sejthetően az is közrejátszott, hogy nem akart puhánynak látszani Le Pen és a másik nagy elnöki esélyes, Nicolas Sarkozy mellett.

A franciák – határozottságuk jeléül – húsz bombát dobtak le (12 bevetésen) katonaiként azonosított célpontokra az Iszlám Állam (Daes) székhelyén, Rakkában és környékén. Eddig miért nem? – kérdezhetnénk, és a kérdés teljesen jogos is lenne, ha nem ismernénk egy másik adatot: szeptember vége óta a napi orosz bevetések átlagos száma ennek több mint kétszerese. Igaz, a bombák, illetve a rakéták zöme nem a Daes, hanem az ellenük harcoló kormányellenes erők állásait, létesítményeit vette célba.

A francia bevetésekre november 16-án, vasárnap került sor. Két nap múlva Sojgu orosz védelmi miniszter bejelentette, hogy az orosz turistagép felrobbantására válaszul új légi kampányt kezdenek, s már az első 24 órában 127 bevetésen 200-nál több célpontot támadnak. A szorzó körülbelül tízszeres. Most először bevetettek Oroszországból felszálló hadászati bombázókat és nagy számú cirkálórakétát is. A franciák érthettek a gesztusból: „Te ugrálsz, kishaver?” (A párizsi kormány és a Putyin-rezsim viszonya kiváltképp feszült, amióta a franciák bejelentették, hogy nem szállítják le a már megépített Mistral helikopter-hordozókat).

Ami a bombázások mértékét illeti, ajánlatos tudni, hogy az amerikai vezetésű koalíció már csak azért is óvatos, azért nem bombázza „porrá” a Daest – pedig fizikailag megtehetné – mert az afganisztáni és iraki tapasztalatok után – amikor, még az idén is, világbotrány lett minden esetből, amikor a hadvezetés szándéka ellenére vagy attól függetlenül ártatlan civil áldozatok voltak –, úgy fél a nagy számú civil áldozattól, mint a tűztől. Márpedig a Daes – bevált arab terrorista módszerrel – ha csak teheti, civil körzetekbe vegyíti a katonai célpontokat, és – mivel főleg iraki hírszerzőtisztek szervezték meg, akiknek ráadásul kezére játszott Snowden árulása – az amerikai elektronikus („jel”-) hírszerzést kijátszva tudják mozgatni őket. A hagyományos orosz katonai-politikai filozófia, mint tudjuk, valamelyest más az emberi élettel való bánásmód tekintetében.

Megtartóztatom magam az összeesküvés-elméletek írásától, maradjunk a látható tényeknél. A New Eastern Europe című krakkói folyóirat honlapján Bartosz Marcinkowski pontokba szedi, hányféleképpen profitálhat Oroszország a párizsi terrorakciókból:

Unió-szerte megerősödhetnek az egyébként lelkesen oroszbarát bevándorlás-ellenes pártok. Le Pen vagy az oroszok iránt barátságosabb Sarkozy lehet a következő francia elnök. Európa még jobban megoszlik menekültügyben, a közép- és kelet-európai tagállamok elidegenülnek. Oroszország – a katasztrófális térségbeli politikára hivatkozva – hatásos propagandafegyvert kap az USA és a NATO ellen. Mivel Putyin úgy tudja feltüntetni magát, hogy nélküle nem lehet a Daes ellen harcolni, javulnak tárgyalási pozíciói a Daessel szemben. A támadások önmagukban is destabilizálják Franciaországot, az egyik legfontosabb uniós tagállamot és világhatalmat.

Hozzáteszek még egyet. A Putyin-kormányzatnak általában érdeke az Európai Unió mint egységes hatalom meggyengülése és, ha lehet, megszűnése, mivel lényegében a NATO európai szárnya polgári megfelelőjének látja. Az EU-val sok baj van, főleg az, hogy az intézményrendszere nem elég demokratikus, de ezen lehet javítani. (Hányan vették észre pl. Magyarországon, a múlt héten az Európai Parlament döntését arról, hogy az Európai Bizottság elnökét ezentúl közvetlenül választjuk?) De ami az EU-ban csodálatos és becsülni való: a belső határok hiánya, az állampolgárság, az állampolgári szabadság csereszabatossága. Vagyis az integráció maga. Ha a régi módon vagy annál is szigorúbban védeni kezdik a belső határokat, és az Unió egymástól félő, a külvilágtól rettegő, etnocentrikus nemzetállamok halmazává esik szét, akkor a lelkét veszíti el.

De most maradjunk Marcinkowski utolsó előtti pontjánál.

Orosz kormánypárti oldalon már „új Jaltáról” beszélnek. Jól rezonál ez arra, hogy Putyin nem egészen két hónapja, az ENSZ Közgyűlésén Jaltát dicsőítette. Sztálin 1945 elején – a közös ellenségre és a Szovjetunió hatalmas katonai tehervállalására hivatkozva – elfogadtatta a nyugati demokráciákkal, hogy iszonyatos diktatúráját ne csak egyenrangú, hanem egyenrangúan pozitív félként tartsák számon a háború utáni világrendben. Legitimáltatta velük az érdekszféráját.

Orosz ellenzéki oldalon viszont felhívják a figyelmet, hogy az analógia rossz. A Daes ereje és globális veszélyessége nem mérhető a náci Németországhoz, ahogy Oroszország katonai és politikai tekintélye sem az 1945.februári Szovjetunióéhoz.

És ez az, amit a nyugati politikai elit testületileg nem vesz észre. A pápától Cameronig, Sarkozytól (-től?) Donald Tuskig mind második világháborús analógiában gondolkoznak, ahol is a Daes „hadban áll” a nyugati demokráciákkal, tehát azzal a keleti nemdemokráciával kell összefogni ellene, amelyik szintén az ellensége. (Elfelejtvén, hogy Oroszország egészen a legutóbbi napokig nem nagyon erőltette meg magát a Daes elleni harcban, mivel inkább a „hagyományos” – tény, hogy mindinkább az iszlámizmus felé tolódó – szíriai ellenzék felszámolása volt a célja.)

Mondom, nem szívesen gyártok összeesküvés-elméletet, de a nyugati elit olyan benyomást kelt, mintha belemenne a csőbe. Hogy ez nem lehetetlen, arra abból lehet következtetni, hogy Sztálin poszt ravaszsággal Churchillt is Rooseveltet is meg tudta vezetni, azóta pedig – főleg a hidegháború évtizedeiben – hatalmas erőforrásokat fordítottak a megvezetés technikájának begyakorlására, módszeressé tételére és csiszolására.

Először is, a Daes semmilyen szempontból nem mérhető a hitleri birodalomhoz, hát még a Tengely egészéhez. A területén maradt lakosság létszáma négy-öt millió lehet, ennek a területnek a nagy része lakatlan sivatag. Hagyományos gazdasági ereje, ipara, ezen belül hadiipara semmi vagy szinte semmi. A hadra fogható férfiak létszáma öt számjegyű. Északon egy amerikai támogatású kurd–arab szövetség morzsolja föl (november első felében majdnem kétszáz falut foglaltak el tőle), máshol az orosz légierőtől támogatott síita koalíció (Irán, iraki kormányerők, szíriai kormányerők, Hezbollah) van döntő erőfölényben vele szemben.

Másodszor: ez nem világháború, hanem fordítva: helyi háború kivetítése távoli területekre, amit a modern közlekedés, kommunikációs és egyéb technika tesz lehetővé. Nagyon könnyen lehet, hogy a nyugat-európai terrorakciók éppen az élőerő szűkösségére vezethetők vissza. A Daes a szó szoros értelmében halálos küzdelmet vív az an-Núszra Fronttal (az al-Kaida helyi lerakatával) az utánpótlásért, és a párizsi mészárlás ugyanazt a célt szolgálja, mint a diktatúrák szokásával ellentétben nem titkolt, hanem vadul reklámozott szadista kegyetlenkedés: hogy helyi tartalék hiányában külföldről vonzzanak magukhoz a céljaiknak megfelelő pszichopatákat és szociopatákat.

Harmadszor, a csőbe menetel egyáltalán nem újdonság. Kiváló képességű politikusok és véleményformálók dogmaként fogadják el azt a hamis állítást, hogy aki szíriai bevándorló, az a Daes nevű főellenség elől menekül. Valójában ez csak egy töredékre igaz. A túlnyomó többség évek óta a szomszédos országok – főleg Törökország – menekülttáboraiban rostokolt, és főleg a kormánycsapatok dúlása miatt volt kénytelen elhagyni otthonát. Mire a Daes 2014-ben tényező lett Szíriában, az ottani városok nagy része már romokban hevert, többek közt a kormánycsapatok háborús bűnnek tekinthető „hordóbombázásai” miatt. A téveszme bevésődésében nehéz nem manipulatív szándékot látni.

Manipulációról szólva: a párizsi terrortámadás előtti napon, svájci kormánypárthoz közel álló hetilap címlapján Orbánt, mint „Európa védelmezőjét” ünnepelték. Másnap kiderült, mennyire hatásosan védelmezte.

Megint csak nem konteó, csak szabályosság. Augusztus 27-én 71 halottat találtak – köztük négy gyereket – egy embercsempész banda furgonjában. Hol? Ausztriában, a magyar határ túloldalán. A bűncselekményt Magyarországon követték el, az áldozatok nagy valószínűséggel magyar területen haltak meg. Valamiért a halott gyerekek képéből nem lett az embercsempészek gonoszságára, a menekültválság súlyosságára figyelmeztető ikon, mint a török parton fekvő kisfiúéból. Magyarországon nem tartottak gyásznapot, mint a párizsi áldozatok miatt. Egyvalami biztos: a bűnözők akadálytalanul haladtak végig az országon.

Valamikor 2014-ben, közelebbről meg nem határozott időben Boszniából (gyengébbek kedvéért itt van a dzsihádisták talán legfőbb európai bázisa) Svédországba küldött lőfegyver- és kézigránát-szállítmányt fedeztek fel egy kamionban. Hol? Szlovákiában, a magyar határ túloldalán. Magyarországon akadálytalanul haladt át.

A francia belügyminiszter bejelentette, hogy a párizsi merénylők között legalább két olyan volt, aki – mivel nem kockáztathatta meg a legális belépést – Görögország felől, a balkáni útvonalon érkezett vissza a szíriai kiképzés után Nyugat-Európába. (Egyébként akár hamis volt az útlevelük, akár nem, a magyar kormány refrénszerű érvelésével szemben igenis regisztrálták őket Görögországban.) Akkor pedig két eset lehetséges: vagy a magyar hatóságok zsuppolták őket tovább különösebb ellenőrzés nélkül nyugatra, vagy valami más kerülőútvonalat használtak, a déli kerítés ugyanis – megint csak a magyar állítással szemben – nem hogy megvédte volna Európát, hanem – mint a Reuters cikke rámutat – paradox módon meggyorsította akadálytalan célhoz érésüket.

Mielőtt bárki azzal vádolna, hogy ezek most jutnak eszembe, és csak úgy összekapdosom az epizódokat, hogy szidhassam a kormányt, hadd idézzem magamat (például) augusztusból, még a kerítés előtti korszakból:

Ha nem hisszük is el azt az összeesküvés-elméletet, hogy a szerencsétlen családok tömegei nem a porig rombolt városokból, a vérengzések elől menekülnek, hanem pénzzel és előre kifizetett mobilszámlákkal fölszerelve átdobták őket százezerszámra Nyugatra – maga az Iszlám Állam, az amerikaiak vagy „némely titkosszolgálatok” – civilizációnk szétverése céljából, attól még jöhet velük együtt viszonylag kis számú (de így is veszélyes) terrorista.

A magyar ellenzék – civil, hivatásos – szinte mindig csak a humanitárius elvek megsértését vette észre, azt nem, hogy biztonságpolitikai szempontból a magyar kormányzat teljesítménye zérushoz közelít. Felelősségre vontak emiatt valakit? Nem. Követelte valaki a felelősségre vonást? Nem. Ilyen ez az ország. Szeretném hinni, hogy csak véletlenül, mármint hogy senki sem akarta, hogy ilyen legyen.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.