Nemzetikádárizmus az uniós gyepűn

Amit a kisebbségben lévő baloldali ellenzék hajlamos a kormányzat lényegéhez tartozó gonoszságnak vélni, az egy létező válság megoldására tett kísérlet, de annyira meghatározzák a mélyen megrögződött politikai reflexek, hogy megoldás helyett csak ront a helyzeten. Másfelől belpolitikailag kifizetődő (vagy annak látszik), mert a többség mélyen megrögzült reflexeire játszik rá.

Ez is arra példa, hogy a szakpolitikai amatőrség együtt járhat a hatalmi játszmák profizmusával. (Persze nincs olyan politikai erő, amely a világ végéig hatalmon tudna maradni, főleg ha a szakpolitikai tevékenysége mindenben pocsék. De nem biztos, hogy utána jobb jön.) Tehát:

Trianon 1. – „Mindenki ellenünk van”

Trianon után alakult ki az a meggyőződés – amúgy lélektanilag teljesen érthetően – hogy „mindenki ellenünk van”. Pontosabban: a szomszédos országok és az erős nyugati hatalmak csak rosszat akarnak nekünk (utóbbiak történetesen demokráciák, de/éppen ezért bűnösek). Ezt kapjuk hálából, amiért annyi mindent tettünk a nálunk tehetségtelenebb szomszéd népekért és a Nyugatért.

A helyes magatartás (az ilyen hatalmakkal szemben álló, nem demokratikus rezsimekhez való törleszkedésen és egyes politikusok, véleményformálók lefizetésén, etetésén-itatásán kívül) a kurucos dac. Elvárni, hogy a világ törlesszen ellenünk elkövetett bűneiért; viszont akkor sem teljesíteni semmilyen hozzánk intézett kérést az eddigi kötelezettségeken felül, ha az már középtávon is a javunkat szolgálná.

Ugyanez érvényes a mai magyar kormányzatra is. Politikusai, szóvivői folyton azt harsogják, hogy mi bezzeg mindent áldozatot meghozunk Európáért, de a Nyugat ezt nem méltányolja, csak bánt minket az áldozatvállalásunk – drótkerítés, uniós szabályok betartása, a nyugatra távozás megakadályozása, migránsok fegyelmezése és táborokba gyűjtése – miatt. Ami kötelező – ujjlenyomat-vétel, menedékjog-kérelmek fölvétele –, azt betartjuk, hiába gondoljuk „idióta szabálynak” (Lázár János). Így védjük meg Németországot a muszlim áradattól. Csak a testünkön keresztül.

Közben a magyar kormányzat meg sem érti, hogy Merkel azt mondta: Németországnak mindegy, a muszlim áradattal elboldogul maga, van tapasztalata benne. A maga részéről, a szíriai menekültek esetében felfüggeszti a Dublin 3 regulát, mely szerint valaki csak abban az országban kérhet menekültstátuszt, ahol belépett az EU-ba. Mostantól, ha például Magyarországon lépett be, attól még Németországban is kérhet menedékjogot.

Köszöni szépen, ha magyarok a maguk részéről önfeláldozóan betartják a szabályozást, de a szírek esetében kár fárasztaniuk magukat, nekik jobb lesz Németországban. Annál inkább, mert a magyaroktól sokkal kisebb eséllyel kapnak menedékjogot vagy oltalmat, azaz a Magyarországon való feltartóztatásuk fölösleges gyötrés a menekülteknek, és teher az országnak. (Ilyesmire utal a német nagykövetség közleménye, mely szerint a dublini egyezmény érvényes európai jogszabály, viszont az eljárást csak „alapvetően” kell a belépési országban lefolytatni. Aki akarja, az kivételt tesz.) Ha viszont valami nem kötelező, és büntetés veszélye nélkül lehet ellene szegülni, azt akkor se tartjuk be, ha nem idióta, hanem hasznunkra van. Egyrészt mert most pénzbe kerül, másrészt meg nekünk ne dirigáljanak.

Így Magyarország az egyetlen, amely se a Tritón-, se a saját biztonságát közvetlenül szolgáló Poszeidón-műveletben nem vesz részt, még jelképesen sem, és mindeddig a német elképzelés szerinti kvótát sem volt hajlandó elfogadni. Pedig két év alatt 1134 menekült befogadása árán (akik után fejenként 6000 euró támogatást is kapna) megszabadulna a százezernyi menekült tartós jelenlétével járó terhek és konfliktusok óriási részétől. De nem, a németek egy arabot se tukmáljanak ránk a büdös pénzükért, mert attól keresztény kultúránk (kultúrájuk) végveszélybe dől. Legújabban Orbán állambiztonsági hátterű főtanácsadója mégis „lehetséges megoldásnak” nevezte a kvótarendszert, hozzáfűzve, hogy ehhez előbb föl kell állítani a határ menti „gyűjtőtáborokat”; aztán kérdés, hogy ebből lesz-e valami, vagy nem.

Lázár János kancelláriaminiszter sokat panaszkodik, hogy Magyarország semmilyen támogatást nem kap nehéz helyzetünkben a menekültáradat kezelésére. Ez egyrészt nem igaz, mert kap, másrészt többet is kapna, ha kormánya nem rontaná a pozícióit azzal, hogy látványosan kivonja magát a közös cselekvésből, és szidalmazza azt, akitől több segítséget kaphatna. Olyan hülye nincs, aki ezek után többet ad.

Trianon 2. – Az etnikai tisztaság fantomja

Amikor Orbán az „európai keresztény kultúráról” beszél, valójában az etnikai tisztaságról beszél. Ez is a Trianon-komplexus része.

Az európai keresztény kultúrától (amíg csakugyan a kereszténység határozta meg Európa kultúráját) egyáltalán nem volt idegen a más vallású egyének és más kultúrájú népek befogadása. Gondoljuk meg például, miről kapta nevét Hajdúböszörmény. Vagy hogy előreugorjunk az időben, a Monarchia korában, Kállay Béni kormányzósága alatt Boszniában külön képezdét létesítettek a saría-bíráknak. Eközben a gyarmattartó hatalmak sem voltak muszlimellenesek.

A fordulatot Magyarországon Trianon hozta. A magyarság asszimiláló erejébe, a genetikus vezérszerepbe vetett hitet fölváltotta az a meggyőződés, hogy asszimiláció nem lehetséges, az etnikai tisztaság megtörése hiba, sőt bűn. A katasztrófához a túlzott liberalizmus, a más „fajúaknak”, a nem keresztényeknek tett túl sok engedmény vezetett,

A mai menekültellenes retorika feltűnően hasonlít az 1918–19 utáni antiszemita retorikához. Egy másmilyen külsejű, másmilyen kultúrájú, másmilyen vallású tömeg elkezd beszivárogni, gazdasági érdekből bevándorol, jönnek utána a rokonai és a keleti földijei, zárt, a külvilág számára idegen, öntörvényű közösségekben tömörül, kiszorítja az egyes szakmákból a keresztény magyarokat (elveszi a munkájukat), és a végén uralkodóvá lesz az addigi többség fölött, ráerőlteti a saját természetét, szokásait. (A különbség a két világháború közötti zsidósághoz képest az, hogy a radikális iszlámista fenyegetés, sőt terror valóban létezik, nem csekélység, és már csak azért is veszélyes, mert kevesen tudnak eleget a hátteréről. Egyszer komolyan és alaposan kellene írni róla.)

Mint Ungváry Krisztián könyvéből, A Horthy-rendszer mérlegéből tudhatjuk, a Trianon utáni politikai élet visszatérő cselekményeleme volt, hogy a kormánytól számon kérték, mit tesz a tömeges galíciai bevándorlás ellen, miközben semmiféle tömeges galíciai bevándorlás nem létezett. A trianoni területen élő zsidók óriási többsége asszimilálódott (az 1910-es népszámlálás szerint alig volt már közöttük nem magyar anyanyelvű, azaz az emancipációval járó majdnem teljes nyelvváltás eredményeként már a szüleik is magyarul beszéltek), magyar volt a kultúrájuk, egyre több volt a vegyes házasság.

Tömeges bevándorlás ma sincs, a mostanában ideérkező muszlimoknak eszük ágában sincs Magyarországra bevándorolni. Amire a kormányzat a „tiszteletben kell tartanod a kultúránkat” jelszavú propagandával épít, az a paranoid fertőzéselmélet: ha csak egy kevés muszlim is megveti a lábát, előbb-utóbb sokkal többen lesznek, és unokáink már kalifátusban fognak élni.(A témáról folytatott vitákban gyakran előkerül az érv, hogy a gazdag nyugat-európai országokban már nagy létszámú, zárt muszlim közösségek vannak. Csakhogy ehhez évtizedek munkaerő-felszívó gazdasági föllendülése, aztán évtizedek elrontott alapjogi, szociális és kulturális politikája kellett.)

Az előbbire Magyarországon most kicsi az esély, az utóbbit meg lehetne előzni. Amellett nemcsak szélsőségesek vannak, hanem például olyan muszlim közszereplők is, mint a rotterdami polgármester, aki a Charlie Hebdo-merénylet után elküldte a búsba a szélsőségeseket..
Mindegy, a kormányzat mindig is arra épített, hogy potenciális szavazói nem akarnak Magyarországon idegeneket látni. A menedékjogkérőkkel már jóval a mostani válság előtt úgy bántak, mint a bűnözőkkel. A hatóságoknak a primer gondot most az okozza, hogy sokkal több emberrel kellene a megszokott módon bánnia, de egyrészt ennek technikai korlátai vannak, másrészt a világ túlságosan figyel.

Kádárizmus – A magyarok munkája

A kvóták ellen az összes térségbeli, feltörekvő ország tiltakozik: Minden volt szocialista országban elég erős az az érv, hogy „mi szegények vagyunk, miért mi fizessünk a gazdagok kényelméért". Magyarország két okból mégis egyedi eset. Az egyik, hogy határország lévén roppant nagy haszonnal járna, ha megengedne magának egy kis áldozatot egy sokkal nagyobb nyereségért. Számára sokkal költségesebb nem elfogadni a kvótát, mint elfogadni.

A másik, hogy az elutasítást hosszas agitprop kampány előzte meg „Ha Magyarországra jössz, nem veheted el a magyarok munkáját” szlogennel, és a kvóta elfogadása az így fölszított indulatokkal ment volna szembe.

Fölfedezhetünk némi ellentmondást abban, hogy a kormány szívesen büszkélkedik azzal, mekkora kohéziós alapot, azaz a csókosok között leosztható ajándék pénzt tudott kiverekedni Brüsszelben, miközben a menekültek segítésére való pénzt nemcsak, hogy nem kéri és nem fogadja el, de még le is tagadja a létezését. A visszautasításnak lehet az is oka, hogy ezt a pénzt nem lehet önkényesen, rutinszerű túlszámlázással a családhoz, barátokhoz és hívekhez. De a kampánynak nem ez volt az indítéka.

Külföldi partnerrel beszélve Orbán most a legtermészetesebb könnyedséggel jelentette ki, hogy senki sem akar Magyarországon maradni. Vagyis az egész gazdaságibevándorló-ellenes hisztériakeltés meg harcos munkahelyvédelem egy rosszindulatú hülyeség volt. Másképpen: aljas hazugság, felszólító mondatba csomagolva.

Ezt persze sokan tudták, az is, aki kitalálta, de a cél nem is az volt, hogy az állampolgárokat egy létező veszélyre figyelmeztessék, főleg nem az, hogy a Magyarországra érkezőket elriasszák a magyarok munkájának elorzásától, hanem egy bizonyos választói réteggel tudassák: a kormány harcol a munkájuk megvédésérért.

Hogy melyik ez a réteg? Alapjában véve két nagy létszámú csoport, mondhatni, a többség: az idősebbek, akiknek a Kádár-korszakban jobb volt, vagy nagyjából olyan jó, mint most; és azok a fiatalabbak, akiket az 1990 utáni politikai kaszt piacellenes gondolkodásra nevelt, ezért nem tudják, hogy nekik és a náluk szegényebbeknek sokkal jobb életük is lehetne, mint apáiknak volt a Kádár-korszakban. (Egy regionális felmérés már 2009-ben kimutatta, hogy az akkori 18–29 éves fiataloknak mindössze 51 százaléka helyesli a piacgazdasági átalakulást. Ennél rosszabb eredményt csak Ukrajnában mértek.)

A bevándorlók gazdasági-szociális szempontból kétféle tipikus szerepet játszottak a nyugat-európai fejlett országokban: az olajválságig tartó gyors növekedés idején ők adták az olcsó munkaerőt olyan munkahelyek betöltéséhez, amiket a középosztályosodó társadalmakban egyre kevesebben vállaltak. Majd miután a növekedés lelassult, az addigra kialakult jóléti államot azonban még a legvadabb „neoliberálisok” sem tudták teljesen lebontani, ez a sokaság egyre nagyobb arányban munkanélküliként, jóléti ellátások kedvezményezettjeként élt tovább, s így lett fogékony gyakran a szélsőséges iszlámista agitációra.

Orbán és propagandistái azonban sem gyors növekedésben és növekvő munkaerő-keresletben nem gondolkoznak (a képzett munkaerő éppenséggel menekül Magyarországról, ha tud), sem jóléti államban. Az ő meghirdetett eszményük a „munkaalapú társadalom”. Ez önmagában is szocialista koncepció, de szabványos angol fordítása, a „workfare society” jobban kifejezi, hogy a jóléti állam, a welfare state sajátos változatáról van szó, ahol a puszta munkaviszony nem más, mint a jóléti ellátás egy formája.

Ez pedig maga a megfagyott nyolcvanas évek, amikor a magyar társadalom többsége a munkaviszonyt egyfajta szociális ellátásnak tekintette. Függetlenül attól, hogy munkájának terméke vagy a szolgáltatás értékesíthető volt-e a piacon, és mennyire, az igazolt munkába járásért kapott egy pénzösszeget és különféle szolgáltatásokat, juttatásokat, kedvezményeket, jogosítványokat; egyszóval a munkaviszony afféle állampolgári jogi alapcsomag volt, aztán a dolgozó vagy megelégedett a munkabérrel, vagy keresett hozzá pénzt, ahogy tudott.

Állampolgári jogon járó munkaviszony. Azért van munkád, mert magyar vagy. A kormány gondoskodik róla, hogy magyarként legyen munkád. Ne törődj vele, hogy milyen: ez a feltétele, hogy másokkal egyenlő jogú állampolgár legyél. Aki idejön, az nem magyar, tehát nem jár neki munka, de a kormány megvéd tőle.

A két megrögződött politikai tapasztalat kihasználása már remekül megy Orbánéknak. Csakhogy a régi reflexek folytonos megerősítésével egyre jobban bevésik ezeket a reflexeket, és egyre erősebb inger kell, hogy a számukra hatalompolitikailag kedvező válaszokat kiváltsa. A hergelés előbb-utóbb eléri azt a szintet, amely fölött a Jobbik már jobban tudja csinálni. A baloldalnak ebben a játszmában nem osztottak lapot, ha megpróbál csatlakozni a hergelési versenyhez, csak veszíthet. A Fidesz kommunikációs csodafegyverei lassanként elfogynak. Ha szeretne biztosan hatalmon maradni, nem tehet mást, mint maximálisan érvényesíteni mostani hatalmát, lebontani a demokráciának és a joguralomnak még a kulisszáit is. De úgy se biztos, hogy sikerül. A magyar út a szakadékba vezet, ha nem veszik észre kellően sokan, hogy a magyar út a szakadékba vezet.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.