Népképviselet,

Először azt hittem, a szokásos újságírói slendriánság. Meg egy jellegzetes magyar politikai tudáshézag, a képviseleti demokrácia fogalmának nem ismerete.

Azt írta a Népszabadság: „Egy népképviseleti szerv törvényes működését lehetetlenítette el pár kigyúrt kopasz, ezért vált a »Kopasz-gate« nemzetbiztonsági üggyé.”Még biztos sokan emlékeznek rá: a múlt héten, a Nemzeti Választási Iroda előterében Fradi-szekusok akadályozták meg, hogy az MSZP leadja népszavazási kezdeményezését. Mit akadályoztak meg? A népszavazási procedúrát. Azt hittem tehát, hogy az újságíró a népszavazást gondolja népképviseleti szervnek, ami éktelen butaság volna, hiszen a népszavazás nem képviselet, ezt általános iskolásnak is illik tudni. Rosszul hittem, és ezért a feltételezésért bocsánatot kérek az újságírótól.

Hamar fölhívták a figyelmemet ugyanis, hogy itt nem a népszavazást gondolta „képviseleti” szervnek” egy újságíró, hanem a Nemzeti Választási Irodát véli annak az Alkotmányvédelmi (régi nevén Nemzetbiztonsági) Hivatal, valamint a magyar Országgyűlés Nemzetbiztonsági Bizottságának szocialista elnöke és legalább egy másik (ellenzéki) tagja. Arról tudósított Molnár Zsolt (MSZP) és Szél Bernadett (LMP), hogy „egy népképviseleti szervet ért incidens, ezért az ügynek nemzetbiztonsági vonatkozása is van”. Emiatt foglalkozik vele az AvH.

A nemzetbiztonsági törvényben azonban nincs külön említés a „népképviseleti szervek” védelméről mint különlegesen titkosszolgálati feladatról, nincs olyan paragrafus, amely azt indokolná, hogy egy ilyen üggyel ne a közönséges rendőrség foglalkozzék. (Mint ismeretes, a közönséges rendőrség állt és nézte az „incidenst”.) De ha valaki belemagyarázza – bármit lehet –, hogy mégis, akkor is ott van a választási eljárásról szóló 2013. évi XXXVI. törvény 53. § (1) bekezdése, mely szerint – ha valaki nem tudná – a Nemzeti Választási Iroda nem népképviseleti, hanem „autonóm államigazgatási szerv”.

Bennem volt a poén, hogy aki nem tudja, mi a különbség a népképviselet és az államigazgatás között, az ne foglalkozzék se népképviselettel, se államigazgatással (se nemzetbiztonsággal).

De a poén bennem akadt, mert reflexből eszembe jutott a kérdés: „De tulajdonképpen mi az ördög az a népképviseleti szerv?” A reflex onnan jött, hogy eleget tanulmányoztam a magyar politikai életet és a közelmúlt politikatörténetét, úgyhogy tisztában vagyok vele: a politikai nyelv tele van olyan fogalmakkal, amiket mindenki roppant magabiztosan, sőt leckéztető fölénnyel használ, miközben csak homályos sejtelme van a jelentéséről.

A magyar Alaptörvényben két helyen fordul elő a népképviselet fogalma. Egyszer a preambulumban: „Hazánk 1944. március tizenkilencedikén elveszített állami önrendelkezésének visszaálltát 1990. május másodikától, az első szabadon választott népképviselet megalakulásától számítjuk.” (Itt a „népképviselet” szó az Országgyűlés szinonimája.) Aztán az 1. cikkben: „MAGYARORSZÁG legfőbb népképviseleti szerve az Országgyűlés.” Arról egyetlen szó sincs, hogy ha ez a „legfőbb”, akkor melyik a többi, kevésbé fő „népképviseleti” szerv. Ennyivel kell beérnünk, pedig ez a mondat van hivatva tisztázni a parlamentnek az államszervezetben betöltött szerepét.

Amikor a magyar közjogban ilyen elmosódó a fogalomhasználat, ajánlatos megnézni, milyen fogalmakkal dolgoznak a hasonló helyzetű – kelet- és köztes-európai, posztkommunista – országok alkotmányai. Mindig van tanulság.

Két kivétellel (Lettország, Litvánia) mindegyik alkotmány definiálja a parlamentet az államszervezet egészéhez viszonyítva. Ahol definiálják, ott Magyarországon kívül minden – ismétlem, minden – esetben beletartozik a meghatározásba, hogy a parlament a törvényhozó hatalom letéteményese, azaz nem a végrehajtó és nem a bírói hatalomé.

Akik a többi alkotmányt fogalmazták, a hatalmi ágak szétválasztásában gondolkodtak. Aki a magyar Alaptörvényt fogalmazta, nem abban gondolkodott. Bár a szöveg legelején szó esik arról, hogy „a magyar állam működése a hatalom megosztásának elvén alapszik”, és a kormánynál nem marad ki, hogy az „a végrehajtó hatalom általános szerve”, a „törvényhozó hatalom” kifejezés nem fordul elő a szövegben, csak egy helyen a parlament „törvényhozó tevékenysége”, amit a Költségvetési Tanács támogat, de hát a tevékenység egy kicsit más, mint a hatalom. Az Alaptörvény írójának szemléletében a parlament nem a törvényhozó hatalmi ág szerve, hanem a végrehajtó hatalom törvényalkotással és alkotmánymódosítgatással foglalkozó függvénye.

Öt esetben említik a törvényhozási funkció mellett – ismétlem: mellett – a képviseleti jelleget, mint ami a parlamentnek külön megkülönböztető sajátossága, azaz nem értetődik magától. Ezek: Belarusz, Horvátország, Oroszország, Románia, Szerbia. De olyan a magyaron kívül nincs, ahol a definícióban csak a képviseleti jelleg alapján különböztetik meg. Ráadásul ebben az öt alkotmányban is egyszerűen „képviseleti” a jelző, a „nép”-re utaló melléknév nélkül, bár a horvátban megnevezik, hogy „az állampolgárok”, a románban pedig, hogy „a nép” képviseletéről van szó, így birtokviszonyban.

Igazából ez ütött szöget a fejembe: honnan kerül a magyar Alaptörvénybe a pártállami zamatú „népképviseleti” jelző (vö. néprádió, Népsport, népművelés). A válaszhoz nézzük végig a magyar alkotmányok Országgyűlés-meghatározásait.

Az 1949-es Alkotmányban szó szerint átvették azt, amit az 1936-os sztálini alkotmány mondott a Legfelsőbb Tanácsról: „A Magyar Népköztársaság legfelsőbb államhatalmi szerve az országgyűlés.” Az orosz eredeti azon a fikció alapult, hogy megvalósult a „Minden hatalmat a szovjeteknek!” jelszava. A Legfelsőbb Tanács (Verhovnij Szovjet) ugyanis nem parlament volt (az 1917. októberi puccs után demokratikusan választott parlamentet a bolsevikok 1918 januárjában szétkergették), hanem – persze csak papíron – a szovjetek (tanácsok) alulról fölfelé bázisdemokratikusan építkező hatalmi szerkezetének a csúcsa. Felhívom rá a figyelmet, hogy itt került bele a meghatározásba a továbbiakban ki nem fejtett „legfőbb” jelző, egyelőre „legfelsőbb” formájában.

A „népképviseleti” melléknév az 1972-es, átfogó kádári alkotmánymódosítással került a szövegrészbe: „A Magyar Népköztársaság legfelsőbb államhatalmi és népképviseleti szerve az országgyűlés.” Addigra ugyanis világossá vált, hogy ez mégsem pontosan szovjetrendszer, a parlament: parlament még akkor is, ha csak egy párt létezik, és tettek lagymatag kísérleteket a választás imitálására. A „nép-” előtag azt jelezte, hogy a képviselők nem az állampolgárokat képviselik, és nem is érdek vagy ideológia szerint elkülönülő csoportokat, mint a pártok, hanem a népet egészében, hiszen annak egy nagy közös érdeke van, a szocializmus felépítése, és egy kívánatos ideológiája, a marxizmus-leninizmus. Most már lehet engedményeket tenni, de a nagy cél megvalósulásával úgyis mindenki eljut az egyedül üdvözítő eszméhez. A nemzeti együttműködés rendszere.

Az 1989-es – egyébként tüzetesen átírt, demokratikus – Alkotmányban ezt a passzust megtartották, de míg a köztársaság szó elől dobták a nép- előtagot, a képviselet elől nem: „A Magyar Köztársaság legfelsőbb államhatalmi és népképviseleti szerve az országgyűlés.”

Végül a 2011-es Alaptörvényből – a valósághoz híven – kihúzták az „államhatalmi” jelzőt, de a kádárista „népképviseleti”-t megtartották, a legfelsőbbet pedig – mint kommunista csökevényt – legfőbbre egyszerűsítették. És persze a Magyar Köztársaságból MAGYARORSZÁG lett, csupa nagybetűvel. Ennyit arról a jelszóról, hogy eddig kommunista alkotmány volt, de mi megcsináltuk a nemkommunistát.

Egyszóval az Országgyűlés „népképviseleti szerv”-ként való azonosítása a hazug sztálini alkotmány kádárista átiratából származik, és még az Országgyűlés tagjai sem tudják, hogy micsodát jelent. Hát itt tartunk most.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.