Névtelen hőseink

Egy hosszú, covidosztályon töltött szolgálat után beszélgetünk, ketten együtt öt oltással a szervezetünkben, mégsem jut eszünkbe levenni a szájmaszkunkat. Dunaszerdahelyről ingázik naponta, hogy a főváros egyetlen tüdőklinikáján mentse a menthető(ke)t.

Számomra ő az egész covidmizéria egyik névtelen hőse. Nincs körülötte tucatnyi talpnyaló, nem mond nagyokat a Facebookon, nem tart sajtótájékoztatókat, nem pózol a tévében, nem dobálózik ötletszerűen közpénzekkel. Drága öltönyök helyett orvosi póló-nadrág összeállítást visel. Populista, hangzatos szólamok helyett legjobb szakmai tudása az egyetlen munkaeszköze.

Na meg az oxigénmaszk.

Faggatom, mit mondanak a betegei. „Nem sokat beszélgetünk. Könyörögnek, hogy doktor úr, fulladok, kérek egy kis levegőt” – réved a távolba, és látom, hogy nem az orvosi szoba poros levegője csípi a szemét. Hiába találkozik nap mint nap a szenvedéssel, a halállal, mégsem tudja magát lélekben eltávolítani a betegektől. Nem teheti. Nem engedi jóérzése, empátiája, embersége.

Egyformán áll hozzá oltotthoz, oltatlanhoz. Az utóbbiaknak sem tesz fel kellemetlen kérdéseket. Van azoknak elég bajuk.

Tovább beszélgetünk. Szinte nevetve meséli, hogy az osztályon gyakran érik őt és kollégáit inzultusok. Na nem a levegő után kapkodó, fulladó betegek osztják ki az őket kezelő orvosokat, hanem a páciensek hozzátartozói. Beszélgetőpartnerem is kapott már halálos fenyegetést az egyik beteg családtagjától, aki nem hitte el neki, hogy legjobb tudása szerint gyógyítja covidos hozzátartozóját. Hogy megad neki minden tőle telhetőt, amit az orvostudomány és a kórház műszaki felszereltsége megenged. Hogy nem dugdossa előle a gyógyszereket. Hogy próbálja megmenteni az életét.

Tegnapi beszélgetőpartnerem nem az első orvos volt, akivel a frontvonalban dolgozók közül találkozhattam. Egyik kollégája Dunaszerdahelyen, egy másik Kassán, a harmadik az Egyesült Államokban dolgozik. Ők a mi vírus tépázta mindennapjaink igazi hősei. Tudom, valamennyien tiltakoznának, ha ezt a szemükbe mondanám. Hiszen ők csak teszik a dolgukat.

Ki-ki közülük naponta vívja a maga harcát, időnként meg is nyernek egy-egy csatát. Közben már nem is számolják az áldozatokat. Ám ezek a csatagyőzelmek éltetik őket, hogy másnap is felvegyék a szolgálatot, és hadrendbe álljanak.

De háború vége még nem látszik a decemberi ködben.