A magyar szingularitás
Kutatók egzaktul, kérdőíves adatok összehasonlítása útján kimutatták, hogy egész Európában Magyarországon a legerősebb a migrációellenesség. Nem egyszerűen az élmezőnyben van a magyar publikum, nem csak egy kicsit lóg ki a sorból, hanem toronymagasan megelőz mindenki mást, ha ezt megelőzésnek lehet mondani.
A bevándorlást egyáltalán az európai átlag 12 százaléka utasítja el, a második helyezett Csehországban 31 százalék. Magyarországon 62.
A felmérés 2016-17-ben készült, amikor még eleven volt a 2015. nyári válság emléke, de ez sem indokolja, hogy egy olyan ország, amely igazából sem a legális, sem az illegális bevándorlásnak nem célpontja, durván mélyebb iszonnyal tekint a migrációra, mint Olaszország, ahol folyamatosan eleven belpolitika téma a menekültkérdés, vagy Franciaország, ahol a bevándorló-hátterű terroristák emberek százait öltek meg.
Közbevetőleg: ez is rejtély. A franciaországi terrorakciók nagy részét francia – vagy belga – állampolgárok, nem első generációs vagy legalábbis nem új bevándorlók követték el. Azt nem kérdezem, hogyan gondolhatja valaki, hogy a bevándorlás mostani teljes leállítása – ez ugyanis a magyar ötlet – változtat azon a helyzeten, ami évtizedek – szerintem elég nagy részben elrontott – bevándorlási, szociális, kriminalisztikai, titkosszolgálati politikájának terméke. De azt igen, hogy miért nem mondja senki az aktív politikusok közül, hogy ez a „megoldás” úgy badarság, ahogy van, beválni csak uszításnak válhat be.
Főképp nem magyarázza a 2015-ös tapasztalat, hogy a magyar kormánypropagandában a bevándorlás az idei európai választások sorsdöntő témája, és a magyar kormány azt szeretné, hogy egész Európában erről szóljon, miközben nem erről szól, a népet és a politikusokat máshol jobban izgatja a hanyatló versenyképesség, a jövedelmek stagnálása, a Brexit nyomán várható új helyzet, az éghajlatváltozás stb.
Természetesen van elméletem arról, hogy miért ez van most a magyar propaganda fókuszában, miért azonosítja ezt az Európa-szerte ismeretlen, migránspárti összeesküvést a liberális demokráciával, és miért intéz frontális támadást a fősodorbeli fontos politikusok, áramlatok – köztük a saját kereszténydemokrata pártcsaládja – ellen, de egyfelől nem ide tartozik.
Másfelől jobban érdekel a szinguláris magyar helyzet. Hogy miért különbözünk ennyire Európától.
Hozzáteszem: még a többé-kevésbé hasonló helyzetű és hagyományú, az átlagnál migrációellenesebb visegrádi és balti országoktól is. Élesebben: miért éppen Magyarországot lehet ennyire behülyíteni?
Kényelmes, és külföldön is jól felfogható magyarázat, hogy az egész 2010-ben kezdődött, „Orbán a bűnös”, „ő tette ezt velünk”, és nem kétséges, hogy az uralkodó körnek nagy a felelőssége. A hírmédia egyvonalúsítása – bár újabb fejlemény – önmagában is elég erős érv amellett, hogy a kormányzat, aránytalanul nagy erőforrások birtokában, a maga mitológiáját fogadtatja el a politizáló közönséggel.
A magyar kutatók elemzésében azonban van egy riasztó megállapítás (a számos között): „Nálunk még a baloldali ellenzékiek is migrációellenesebbek, mint Franciaországban Le Pen pártja, a német AfD vagy más nyugat-európai radikális jobboldaliak.”
Azaz a propaganda nem volna ennyire hatásos, ha az ige nem hullana ilyen termékeny talajra, és hogy a befogadóközeg ilyen, nem a NER bűne.
Miben különbözik a magyar politikai közösség minden más európaitól, a franciától a szlovákig, a csehtől az olaszig, a svédtől a lengyelig? Nem lyukadunk ki máshová, mint a Bárányvakságban: a különbségek egyik fő oka a magyar nacionalizmus sajátos jellege, a másik a kádári hamis sikertörténet tapasztalata. Igaz, nem közvetlenül, de kikerülhetetlen erővel.
Miért is hiszik a magyarok mindenki másnál sokkal nagyobb arányban, és vallják sokkal hevesebben, hogy a bevándorlás önmagában is veszélyes? Nincs hely társadalomlélektani elemzésbe bonyolódni, de sokakban dolgozik – egyfelől – a megingathatatlan hit, hogy aki magyar, az a kollektív teljesítménytől függetlenül többet ér, mint aki nem az.
Létezik egyfajta belső lényeg, különleges tehetség – ezeréves keresztény állam, katonai erények, Puskás Öcsi, Rubik-kocka –, amelynél fogva többek vagyunk, mint ami látszik, csak – és ez a másik oldal – azért nem tudjuk megvalósítani nagynemzeti lényünket, mert a gőgös Nyugat, napjainkban tehát a Sorostól démonilag megszállt liberális „Brüsszel”, miellenünk ármánykodik.
Fel akar hígítani, meg akar fosztani keresztény hagyományainktól két módon: semmibe veszi keresztény hagyományainkat, és ránk erőlteti a magyarságtól idegen liberalizmusát, valamint ránk küldi az iszlámistákat, akik viszont ádáz ellenségei minden liberalizmusnak, és a végén bevezetik a saríát az újra leigázott budai vilajetben. Ne foglalkozzunk az ellentmondással.
Hogy mi köze mindehhez a kádárizmus emlékének? Az, hogy az 1989 előtti negyedszázad volt az utolsó történelmi pillanat, amikor a magyar kivételességtudat igazolódott: a többség szidta a rendszert, de ugyancsak a többség azt érzékelte, hogy nálunk a legjobb az élet a blokkban, és ez az előny a magyarságunkból fakadó különleges képességeinknek tulajdonítható – a tehetségnek, az okosságnak, a dacos lelkierőnek, annak, ami a többi sorstárs népből hiányzik.
Az előnyt 1989 után gyorsan elvesztettük, és lecsúsztunk a regionális rangsorokban. Ezt a veszteséget nehéz volt feldolgozni, s 2015-ben valóságos áldásként érte a kormányt a menekültáradat.
Végre meg lehetett személyesíteni az ellenerőt. És végre megint föl lehetett mutatni, hogy jobbak vagyunk – nem ám a térség többi népénél, hanem egyenesen a művelt Nyugatnál, amelyik olyan nagyra van magával, de nem tudja, hogy ezeket a más fajúakat, más vallásúakat nem szabad beengedni. Bezzeg mi tudjuk. S a nemzetközi politika iránt – társadalmi állásától, belpolitikai szenvedélyeitől, kulturális tőkéjétől vagy annak hiányától függetlenül – hagyományosan közömbös magyar publikum hirtelen büszkén észlelte, hogy kivételesen tisztán látja a világ dolgait.
Vagy nem, de reménytelen vállalkozás figyelmeztetni rá, úgyhogy maradunk Európa elvadult különcei.
A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.
