Soproni saller
Augusztus 19-én Sopronban Angela Merkel német kancellár mondott legalább négy mellbevágó mondatot. Az első kettő így hangzott: „Ha az a kérdés, hogy milyen céllal hoztuk létre a kohéziós alapot és a strukturális alapot, akkor azt kell mondanunk, hogy meg akartuk erősíteni a konvergenciát az Európai Unión belül. Ha megnézzük a magyarországi gazdasági növekedés ütemét, akkor azt látjuk, hogy Magyarország ezt a pénzt valóban úgy hasznosítja, hogy az az emberek javát is szolgálja.”
Ezzel – akár tudatosan, akár nem – hiábavalónak minősítette a liberális demokrácia kevés megmaradt magyar hívének azt a reményét, hogy az EU módszeresen fellép az uniós pénzek magyar magánzsebekbe transzponálása ellen (ja, az értelmetlen beruházásokkal is növekszik a GDP). Vagy hogy az EU egyáltalán észreveszi, hogy mi zajlik üzemszerűen Magyarországon.
Ha szabad Balázs Péter volt külügyminiszter összefoglalását idéznem a Merkel-beszédnek erről a passzusáról: „ ezt egy olyan országban elmondani, amelyet az OLAF vizsgál, ahol híres korrupciós ügyekre derült fény, ahol az uniós pénzei vagy haszontalanságokra mennek el elég nagy százalékban, vagy magánjövedelemmé válnak éppen a miniszterelnök környezetében, ez egy rossz mondat volt”. Hozzátehetjük: az európai ügyészségtől való irtózás is ezt mutatja.
Egy kormánypropagandista – a sok közül – rögtön örvendezni is kezdett (linket nem adok, a XXI. Század Intézet vezető elemzőjéről van szó), sértéssel tetézve a sebet: „Az ellenzék egyik utolsó hazug mantráját – miszerint ellopják az uniós pénzeket Magyarországon – lőtte ki a német kancellár.”
Ami érdekes, és jellemző a hazai állapotokra: rögtön beindultak az elhárító mechanizmusok. A közösségi médián villámgyorsan végigsöpört az a magyarázat, hogy Merkel ilyet nem mondott, a kormánysajtó hazudik, a mondat a közvetlen tőkebefetetésekről szólt, lásd autógyárak. Ezt sokaknak jólesett elhinni annak a feltételezésnek a jegyében, hogy Merkel jó és okos, mi pedig nemcsak jobbak, hanem okosabbak is vagyunk a kormánysajtónál.
Dehát igenis, a kancellár ezt mondta. A kormánymédia pedig üzemszerűen hazudik ugyan – ha ez jó szó a működésének fő vonalát képező dezinformációra és szpecpropagandára –, ám ezt sokkal nagyobb tapasztalat birtokában és komplexebben teszi, mint hogy ilyen triviális, gyorsan rajtakapható hibákat kövessen el.
Merkel itt lenyomott – nem „az ellenzéknek”, hanem a liberális demokrácia magyar híveinek egy méretes kokit, avagy sallert –, és nem vigasztaló az a feltevés sem, hogy ezzel gyakorlatilag azt mondta: ha ilyen szépen fejlődtök („a nagy gazdasági sikerek nyomán kevesebb olyan régió lesz, amelyik a legyengébbek közé tartozik Európában”) , a következő ciklusban nem hullik uniós manna. A szervezett pénz-eltérítés látványos negligálása ezt a keserű pirulát volt hivatva diplomatikusan megédesíteni. De könyörgöm, miért úgy, hogy jóváhagyja a joguralom és a vállalkozási szabadság lecsinálását?
A másik két mondat kevesebbeknek tűnt fel, így szólt: „Egy évvel ezelőtti beszélgetésünkre alapozva még inkább láthatóvá akarjuk tenni a kutatási és innovációs együttműködést. Gazdasági és kutatási minisztereink ősszel – az eddigiek után – további megbeszéléseket tartanak.”
Gyengébbek kedvéért: ez Merkel állásfoglalása az utóbbi év egyik legfontosabb és legkétségbeejtőbb magyar politikai eseményéről, az akadémiai kutatóhálózat szétveréséről és a maradék kormányzati gyarmatosításáról, önálló gondolkodású és képzett fiatalok és középkorúak százainak és ezreinek más pályára vagy külföldre meneküléséről.
Csakis ezzel a céllal létesített ugyanis Orbán külön Innovációs és Technológiai Minisztériumot, így tárgyalhatott és tárgyalhat egyáltalán a kooperációról a német partnerével egy Palkovics nevű miniszter – aki éppen a német példára hivatkozva hazudott.
Hogy mennyi volt a tudatosság Merkelnek ebben a két mondatában, azt se tudjuk. Kisebb valószínűséggel volt tudatos, mint a másik kettő. Ha a „gaz német nagytőke” refréntől eltekintünk, azzal saját utódainak, a német konzervatív pártszövetségnek, az Európai Néppártnak és tágabban az Európai Uniónak árt, ha elismeri, hogy a német adófizetők pénzét valahol az Észak-Balkánon oligarchiaépítésre fordították, és a GDP-növekedés számaiból nem derül ki létrehozott gazdasági modell jövőtlensége.
Volt már ilyen csoda az Unióban: Görögországot úgy sikerült ennél sokkal jobban, a nyugat-európai jóléti államok szintjére felpumpálni, hogy nem javult a versenyképesség, mindent átitatott a korrupció, és nem került egyetem a legjobb ötszáz közé. Aztán kipukkadt. Merkel nem engedheti meg magának, hogy a választóközönség lásson egy újabb görög sztorit.
Az akadémiai kutatóhálózat tragédiája azonban még ennyire sem látványos, még a magyar választók tudatáig sem jutott el a lényege, nem hogy a németekéhez. Nekik kisebb veszteség, ha egy bolond kis politikai közösség valahol délkeleten kinyírja magát, mint ha a német demokrácia legfontosabb pártja gyengül meg vészjóslón.
Ezzel Orbán Viktor tisztában van, az ellenzék mintha nem lenne, és még mindig abban bízik, hogy Nyugaton vannak „jó” politikusok, akik ráadásul okosak is, és jobban látják a helyzetünket, mint mi magunk. Pedig a jó szándékban vannak prioritások, és egy német vagy francia politikusnak nem a mi szabadságunk a legelső; a helyzetünkről pedig kevesebb az információjuk, mint nekünk. Ha másban bízunk, a magunk sorsát pecsételjük meg.
A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.
