Fejvesztés terhe mellett

Széky János | 2019. szeptember 28. - 20:11 | Vélemény

Az egyik legnagyobb élő amerikai író, Jonathan Franzen sikeresen botrányt kavart publicisztikájával, ami a New Yorker hetilapban jelent meg. A címe: Mi lenne, ha abbahagynánk a színlelést?, a leadje pedig ez: Közeleg az éghajlat-apokalipszis. Ha föl akarunk készülni rá, be kell ismernünk, hogy nem tudjuk megelőzni.

Fejvesztés terhe mellett
Illusztráció (wikipedia)

A gondolatmenet dióhéjban: a mai hatvanévesek jó eséllyel látni fogják „a földi élet gyökeres destabilizálódását”, a katasztrofálisan rossz terméseket, tüzeket, árvizeket, gazdaságok összeroppanását, százmilliós menekültáradatot. A mai harmincévesek pedig szinte biztosan tanúi lesznek. Erre kétféleképpen lehet válaszolni: vagy tovább reménykedünk, hogy a katasztrófa megelőzhető, és dühöngünk a világ tétlensége miatt; vagy elfogadjuk, hogy bekövetkezik, és „újragondoljuk, hogy mit jelent a remény”.

Franzen nem klímaszkeptikus és nem klímatagadó, ellenkezőleg. Kritikájának két csapásiránya van.

Az egyik: sokat olvasó amatőrként úgy véli, hogy a szakértők taktikai okokból alábecsülik az éghajlatváltozás ütemét, vagy a becslések alsó határértékét adják meg, és így megoldhatónak tüntetik föl a problémát, megállíthatónak a klímaváltozást, akár csak elméletileg megelőzhetőnek a katasztrófát, holott nem az.

A másik: a klímaváltozás megállítására, a katasztrófa elhárítására olyan politikai-gazdasági-társadalmi receptet írnak föl, ami ellentétes az emberi természettel és ebből fakadóan a politikai viselkedés valóságos lélektanával. Idézem összefoglalását a receptről:

„Elképesztően nagy számú ember, köztük államgyűlölő amerikaiak milliói lázongás nélkül kénytelenek elfogadni a magas adókat és családi életstílusuk szigorú korlátozását. El kell fogadniuk a klímaváltozás valóságát és hinniük kell a leküzdéséért vívott harcban alkalmazott extrém intézkedésekben. Nem söpörhetik le mint álhírt azokat a híreket, amik nincsenek ínyükre. El kell vetniük a nacionalizmust, félre kell tenniük osztály- és faji ellenszenveiket. Áldozatokat kell hozniuk távoli, fenyegetett országokért és a távoli jövőben élő nemzedékekért. Folytonosan rettegniük kell a forróbb nyaraktól és a gyakoribbá váló természeti csapásoktól ahelyett, hogy egyszerűen hozzájuk szoknának. Napról napra nem a reggelijükre kell gondolniuk, hanem a halálra.”

Az emberi természet nem ilyen, nem lehet ilyenné tenni, és nincs olyan hatalom, amelyik ilyenné tudná tenni. Az emberek átlagosan nem racionálisak és nem áldozatkészek, hanem szenvedélyektől vezéreltek és önzők. Nem valamilyen idealizált, „kell”-alapú emberképen, hanem ezen a fölismerésen alapulnak azok a modern politikai rendszerek, amelyek példátlanul sok embernek példátlan jólétet, szabadságot és jó esetben méltóságot garantálnak.

Franzen eltökélt környezetvédő, a madárvilág szerelmese, miközben megvan a véleménye a létező környezetvédő mozgalmakról, mint azt regényéből, a Szabadságból is tudhatjuk. Már évekkel ezelőtt magára vonta a klímakampányolók haragját, amikor a 17. századi új-angliai puritánokhoz hasonlította őket, mondván, hogy mindkét irányzat azt vallja, „embernek lenni annyi, mint bűnösnek lenni”. A klímaváltozás – írta – „megajándékozott egy eszkatológiával: közeleg egy pokolian túlhevült holnap képében az Ítélet Napja. Ha csak nem bánjuk meg bűneinket, és nem térünk jó útra, valamennyien bűnösök leszünk egy haragvó Föld markában.”

Hozzáteszem, nemcsak az emberi természettel és a politikai lélektannal ellentétes a klímaváltozás megállításába vetett remény, hanem objektív akadályai is vannak. És ezeket nem szünteti meg semmilyen düh, sírás vagy biblikus átok.

Nem igaz az, hogy „a politikusok” „nem csinálnak semmit”, és „nem hallgatnak a tudósokra”. Hatalmas tudományos, szervező és diplomáciai munkával hoznak tető alá globális megállapodásokat az üvegházhatású gázok kibocsátásának korlátozásáról, a klímaváltozás fékentartásáról és kezeléséről.

Csak éppen nincs olyan világkormány, amelyik fegyelmezni tudná a szuverén országokat, akár demokráciák, akár diktatúrák, ki tudná kényszeríteni, hogy mindenki ugyanannak a célnak rendelje alá gazdaság- és társadalompolitikáját. És nincs olyan világbíróság vagy világrendőrség, ami elrettentő büntetésekkel torolná meg, ha egy ország átlépi a kívánatosnak tartott – de nem kötelező érvényű – határértékeket.

Trump tudományellenessége és fenyegetőzése a párizsi klímaegyezményből való kilépéssel jól beleillik a Csúnya Amerikai képzetébe. De ki támadja ugyanilyen hévvel a világ szén-dioxid-kibocsátásának 30 százalékáért felelős Kínát (övé az USA kibocsátásának ma már több mint kétszerese)? Vagy Indiát, mert ipari forradalmat hirdet, miután 1990-hez képest megnégyszerezte szén-dioxid-emisszióját (eközben az Egyesült Államoké szinten maradt), mondván, hogy elege van a szegénységből és a Nyugat számára átélhetetlen civilizációs visszamaradottságból? Nincs olyan iskolasztrájk, ami programja lefújására bírná Modi miniszterelnököt.

Vagy ki mondaná meg az afrikai országoknak, amik első lépéseiket teszik kifelé a nyomorból, hogy álljanak le, ne kezdjék el fejleszteni iparukat és infrastruktúrájukat, ne térjenek át a szakszóval naturálisnak hívott önellátó (vagy el-nem-látó) gazdálkodásról az árutermelő mezőgazdaságra – csak mert a termékeket el kell szállítani oda, ahol kereslet van rá, és az növeli a szénlábnyomot? Egyfelől van a rettegés, hogy idevándorolnak, ez a klímapánik szerves része, vagy politikai propagandisták könnyedén azzá tudják tenni – másfelől van a rettegés attól, hogy ha tűrhetőbbé, sőt jobbá válik az életük, és otthon maradnak, akkor mi fogunk itt megfulladni és -főni. A kettő együtt nem megy.

Ha egy fejlődő országban diktatúra van, akkor a hatalmon lévők nem hoznak valamilyen absztrakt külső hatalom kedvéért olyan intézkedéseket, amik saját a hatalmon maradásukat veszélyeztetik. Ha demokrácia van, szintén nem hoznak valamilyen absztrakt külső hatalom kedvéért olyan intézkedéseket, amik a hatalmon maradásukat veszélyeztetik, mert elvesztik a választásokat.

Mélységesen tisztelem a tudományt, és elfogadom az éghajlatváltozás tényét – nem a Facebookon terjedő jegesmedve-videós pánikjárványok formájában, persze. Kész vagyok elfogadni, hogy a földi élet fizikai-kémiai feltételeinek romlásában fontos szerepet játszik az emberi tevékenység, bár jó lenne, ha az ellenkező véleményért, legalábbis ami az üvegház-hatású gázok kibocsátását illeti, nem járna fejvesztés. (Hozzáteszem: ha a fölmelegedés nem fékezhető emberi beavatkozással, akkor Franzennek ugyancsak igaza van.)

De nem tudom elfogadni azt a politikai megoldást, ami a Fichte-féle – Lukács György által is emlegetett – tökéletes bűnösség konceptjének jegyében gyakorlatilag világforradalmat akar, és kimenetele az lenne, hogy egy közös megváltó célnak alárendelve minden országban megszűnne a belső szabadság is (prózaian: a demokrácia, bővebben a liberális képviseleti demokrácia, mert nem lehetne vélemények és érdekek alapján programok között választani) meg a nemzeti szuverenitás is. Az a két érték, ami az újkorban a legtöbb nép számára a legfőbb politikai Jó.

Márpedig ezt a megoldást a mérsékelt égövi fejlett országokban nagyon sokan nemcsak hogy teljesen racionálisnak tartják, hanem az egyedüli megoldásnak, cselekvési parancsnak. Holott a gyakorlatban megvalósíthatatlan (elvben megvalósítható, de a jó ég mentsen meg tőle), és teljesen irracionális.

Az ellentmondást Franzen úgy oldja föl, hogy – kiszámíthatóan népszerűtlen módon – nyugtázza a vereséget a klímaváltozás elleni háborúban, és azt javasolja: azért tegyünk meg mindent, hogy az emberiség („a világ”) minél felkészültebben, minél jobb állapotban, erősebben és egészségesebben fogadja a két foknál nagyobb fölmelegedést, pontosabban: a vele járó, föntebb leírt természeti, társadalmi és politikai tüneteket. „Jobbítani a világot.” És ez éppen hogy a demokrácia s a joguralom megerősítését jelenti.

„...fenntartani a működő demokráciákat, működő jogrendszereket, működő közösségeket. Ilyen tekintetben az igazságosabb és polgáribb társadalom felé tett minden lépést értelmes klímacselekvésnek tarthatjuk. A tisztességes választások garantálása: klímacselekvés. A szélsőséges vagyoni egyenlőtlenség elleni küzdelem: klímacselekvés. A gyűlöletgépek leállítása a közösségi médiában: klímacselekvés. Az emberséges bevándorlási politika bevezetése, a faji és nemi egyenlőség képviselete, a törvények tiszteletének és betartatásának szorgalmazása, a szabad és független sajtó támogatása, az ország megszabadítása a félautomata fegyverektől – ez mind értelmes klímacselekvés.

Mint látható, ez egy baloldali – amerikai terminológia szerint „liberális” – program, tehát a baloldali közönség számára vonzó lehetne. Dehát, úgy látszik, nem olyan vonzó, mint a fél nagykorú nyugati világot hülyének, a demokráciák létező elitjeit mítikus gonosznak minősítő, a világ eddigi legjobb állapotában tökéletes bűnösséget feltételező, bűnbánatot elváró és kárhozattal fenyegető szektás-mozgalmár világkép.

Azonkívül – maradjunk csak a program magjánál – ha a nagykorúaknak nem elsőrendűen fontosak a szabadság összetevői – demokrácia, joguralom, működő közösségek – akkor miért lennének azok a gyerekeknek és kamaszoknak, akik végső soron a felnőttektől szerzik információikat?

Franzen megkapta a magáét, főleg az egyetemi emberektől azzal, hogy ha nem szaktudós, és „még ezt sem tudja” (itt valami megbocsáthatatlannak vélt részlettévedés következik), mit pofázik bele. A New Yorker pedig mintha vezekelt volna azzal, hogy egy szabványosan Trump-ellenes cikket közölt a témában belső munkatársától, a harcos orosz emigránstól, Masha Gessentől. Tessék hazamenni, semmi izgalom, a világ ma sem lesz jobb.


A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.



Címkék: klímaváltozás