Az indexesek ellenállása
Megint egy olyan tüntetés, ami jól látszik a világ médiájában, amit magyarul nem tudóknak sem kell hosszan magyarázni. Olyan volt már az Indexnél felmondók, egymástól sírva búcsúzók képsora is. Aki értesül a tényről és látja a képeket, annak minden győzködés, rásegítés nélkül az jut eszébe: Miféle ország az, ahol ezt meg lehet csinálni.
Tényleg, miféle?
Januártól májusig a független internetes média oldalletöltéseinek csaknem a fele az Indexre jutott. A napilapok nyomora eleve magyar sajátosság, de felmorzsolásuk és gyarmatosításuk után végképp úgy alakult, hogy a közéleti tájékozódás alapjogát leginkább a print háttér nélküli sajtó útján érvényesítheti. (Ami az audiovizuális médiát illeti, most kezdjük latolgatni, hogy lemondjuk a tévéelőfizetést úgy, ahogy van.)
Az Index tönkretétele nem a derült égből jött. Az oldal – a teljes független médiával együtt – célpont volt legalább a NER születése óta (hogy a Fidesz és környékének 2010 előtti akcióit ne számítsuk ide).
Orbán Viktor – akkori fő kliense, Simicska Lajos révén – már 2014 februárjában, vagyis a fő versenytárs Origo bekebelezése előtt bejelentette igényét a magyar sajtó legnagyobb médiatartalom-szolgáltatójára (ez utóbbi a precíz jogi kifejezés).
A távlati cél nyilvánvalóan az, hogy a magyar nagyközönséget elzárják minden, a kormánynak nem tetsző hírtől.
Van idejük rá, nem kell ajtóstul a házba rontani. Mindig kell hagyni valamennyit az ellenzéki érzelműeknek, hogy ne dühödjenek föl, s amennyire még mint „kormányellenes médiafölényre” lehet hivatkozni a külföldiek előtt, akik úgyse tudnak utánanézni. És nem tudják elképzelni, hogy ilyen ország létezik.
Ha meggondoljuk, hogy a méltóságteljes, véleményeiben elég óvatos Origóból milyen gyorsan lett kormányszennylap, bámulatos dolog, hogy az Index hat és fél évig kitartott. Ez részint a szerkesztőség önmagához való hűségének és profizmusának köszönhető, részint valószínűleg az állam irányítói is tisztában voltak az Index súlyával – éppen azért lett egyre nagyobb, mert körülötte ugyanezek az irányítók folyamatosan szétverték vagy szakmailag tönkretették azt, amit a független médiából még el tudtak érni.
Egyre nagyobb hányadot képviselt a politikai közösségben az a nemzedék, amelyiknek – ha egyáltalán érdekelték a hírek – az Index volt a nyitólapja. Az irányítóknak érdekükben állt, hogy elhallgattassák vagy szájkosarat tegyenek rá, miközben egyre nőtt a politikai kockázat.
A tavaly nyári vezérigazgató-váltás óta a belső ügyeket nehéz követni a nyilvánosan hozzáférhető információk. Abba, hogy a munkatársak mit éreztek „elviselhető kompromisszumnak”, másnak nincs (nem volt) joga beleszólni. Kívülről annyi azért látszott, hogy vannak ilyen kompromisszumok, és a Művelt Ellenzéki Politizáló Közönség (MEPK) köreiben egyre gyakrabban lehetett hallani, hogy „az Index már rég átment fideszesbe”, ami hülyeség volt, de valamiféle változást jelzett.
Lehet, lehet, hogy közben alattomos támadást intéztek az Index ellen, lehet, hogy ezt valahogy sikerült kivédeni. Ami a botrány utolsó szakaszához vezetett, a főszerkesztő leváltása volt – erre szintén nincs egyértelmű, a nyilvánosságnak szánt magyarázat.
Nem lehet átlátni, milyen jó és rossz szándékok dolgoztak, ki hibázott és ki vétette el az ugrást, csak az eredményt. Dull Szabolcsnak mennie kellett, válaszul a szerkesztőség vezetése és szinte minden munkatárs felmondott. Gyakorlatilag nincs, aki lapot csináljon.
Kétkedők szerint pontosan ezt akarta Orbán. De ne felejtsük, a polgári ellenállásnak ez a bátorsága és keménysége hiányzott az Origo elfoglalása idején, és mi lett vele? Egyáltalán, Magyarország legújabb kori története a meghunyászkodások és a hiábavaló taktikázás története.
A napilap teljesen normálisnak tartja, hogy gazdálkodása kormányzati kamuhirdetésekre épül, és azt veszi zokon, hogy nem kap eleget, amiből bírálni tudná ugyanezt a kormányt. Az eredmény látható.
Miközben a kormány szétzúzza a magyar oktatást, szegénységre ítélve nemzedékeket, a pedagógusok tárgyalni próbálnak a kormánnyal, különös tekintettel bérekre és egyéb munkajogi kérdésére, és egyperces néma sztrájkkal adnak hangsúlyt a követeléseinek.
Kormány valamiért nem rezdül.
A CEU elnöke köszöni, de nem kér a diákok látványos ülősztrájkjából, ami látható volna a világ médiájában ne hátráltassák az ő kényes bizalmas tárgyalásait, amiket a Budapesten maradásért folytat. Az egyetem jogászai egy kétértelműen fogalmazott törvényszövegtől megrettenve leállítják a menedékkérők oktatásának uniós programját, hátha így barátságosabb lesz a kormány.
Az eredmény látható.
A választások előtt kiröhögik azokat, akik bojkottot hirdetnének, mert a cél – jó, ha nem is a demokrácia visszaállítása, nem is a győzelem, de a kétharmad megtörése, és azt távolmaradással perszehogy nem lehet.
Részvétellel sem lehetett.
Most az indexesek – nagy presztízsű helyen dolgozó, jórészt fiatal, családos vagy a pályájuk elején álló emberek – óriási áldozatot hoztak. Nem azért, hogy megtartsák a munkahelyüket vagy az eddigi jövedelmüket, hanem azért, hogy a magyar választók és a világ tudomására hozzák:
ez egy olyan rendszer, ahol a legnagyobb újságot egyszerűen ki lehet nyírni. Nem várták meg, amíg mindig csak éppen elviselhető adagokban adják be a halálos mérget.
Lehet, hogy a kormány örül a váratlan nyereségnek, de a veszteség nagyobb lehet; ami történt, még a tájékozatlan kívülállóknak is nehéz kimagyarázni, nemhogy a hazai másik oldalnak.
Az Indexet mint intézményt, amivé lett – és a piaci pozícióját – semmilyen tüntetés vagy tömegtámogatás nem állítja helyre. De most először történt meg, hogy a közvéleményre befolyással lévő csoport áldozatot hozott és kockáztatott. Dicsőség neki.
A kormány hadjáratot folytat, és ilyen viszonyok között kockázatvállalás nélkül még taktikai győzelem sem lehetséges.
A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.
