Mit szeret Lukasenkán a NER?

Széky János | 2020. augusztus 15. - 12:44 | Vélemény

A Sztálin-érában tervezett zászló – piros-zöld, oldalt, függőlegesen piros-fehér népi díszítőmintás sáv, mint egy hímzett futó – helyett az 1918-ban nyolc hónapig fennállt (nem bolsevik) Belarusz Népköztársaság fehér-piros-fehér lobogóját lengetik, közepén a Litván Nagyfejedelemség korából örökölt, rohamozó lovagot ábrázoló címerrel.

Mit szeret Lukasenkán a NER?
Fotó: TASR/AP

„Lukasenka, takarodj!” – harsogja a tömeg.

A forró estében egy szál gatyára vetkőzött férfi áll szembe, karját széttárva, a rohamosztagosok sorfalával. Egy másik leugrik a metró sínjei közé, s nem engedi elindulni a szerelvényt. (Ami a mityiscsi gyárban készült, akárcsak a régi pesti és a „felújított” M3-as.)

Düh és boldogság.

Terjedő sztrájk.

Egy rendőr a kisfia szeme láttára lefejti a zubbonyára varrt, szégyenletessé vált emblémát. A videót a Telegramnak köszönhetően az egész világ láthatja.

Gyűlés a gyárban. Az igazgató bejelenti, hogy Lukasenka győzött az elnökválasztáson: Valaki bekiabálja: aki Cihanouszkajára szavazott, álljon fel! Mindenki feláll, öklök a magasban.

Egy spontán forradalom képei. Semmi program, csak a közös, lázadó indulat. Egy népnek elege lett.

A másik oldalon: rendőrök éles lőszerrel tüzelnek, embereket kínoznak, megerőszakolással fenyegetnek, véresre vernek, kétszemélyes cellával foglyok tucatjait kényszerítik étlen-szomjan, levegőhöz sem jutnak; fémbottal ütlegelik, gyalázzák őket („majd megtanuljátok, kire szavazzatok”). A foglyokról nem tudni semmit, mint egy dél-amerikai diktatúrában, puccs után. Aztán valamiért kiengedik őket, talán mert már nincs több hely a fogdában, talán nincs elég megbízható őr.

Fehér ruhás nők élőlánccal tiltakoznak a rendőri brutalitás ellen. Közben a tévé híradójában felsorakoztatják a kék-zöldre vert, éppen csak nagykorú fiúkat, lányokat, akiknek a kamera előtt meg kell bánniuk bűneiket.

A diktátor lengyel, holland, ukrán, orosz ellenzéki agresszióról beszél: „Ne menjetek ki az utcára! Ágyútölteléknek használnak titeket és a gyermekeiteket.” Közben talán már azt fontolgatja, melyik a legjobb menekülő-útvonal. Akár holnap tűnik el, akár még kapaszkodik – fokozott fegyveres terrorral, talán viszolygó orosz segítséggel – még egy ideig a hatalomba: az uralmát fenntartó negyedszázados belenyugvásnak vége.

Nem tudja hirtelen közérzetjavító intézkedésekkel oldani a gyűlöletet, területszerzéssel hízelegni a nacionalista ösztönnek – rettegni meg már nem rettegnek tőle, vagy ezután se fognak.

Ilyennek képzelem ötvenhatot. Vagy ilyen lehetett volna ötvenhat, ha a kommunikációs technika a mai szinten van.

Mit akarnak a tüntetők/felkelők/forradalmárok? A diktátor távozását és szabad elnökválasztást.

Az nem meglepő, hogy némi habozás után gratulált Lukasenkának Putyin, Hszi Csin-ping és Aszad. De hogyan reagált a magyar kormány? Négy nap csönddel, aztán szokott harciasságához képest látványos taknyolással. A keleti despotákat nyíltan követni azért kínos lett volna.

Semmi „ez fájni fog” a népére rontó komcsi diktátornak, semmi vétófenyegetés, hanem: „abban vagyunk érdekeltek, hogy olyan, párbeszéden alapuló EU-s döntések szülessenek, amelyek nem lehetetlenítik el Belarusz és az Európai Unió jövőbeli kapcsolatépítését, valamint nem vetik vissza a Keleti Partnerség programot sem”. Az ember szinte hallja a tekervényes mondat után a hördülő levegővételt.

Megtetézik mindezt azzal, hogy – legalábbis diplomáciai források szerint – Magyarország vétózta meg annak a nyilatkozatnak a kiadását, amely kimondottan azok ellen helyezett kilátásba újabb EU- szankciókat, akik „a megállapított erőszakért, indokolatlan letartóztatásokért és a választási eredmények meghamisításáért felelősek”.

Mindezt előkészítette alig két hónapja, hogy Orbán – az európai közundornak fittyet hányva – elutazott Lukasenkához Minszkbe, ahol bejelentette, hogy a két nép és a két ország sokkal közelebb van egymáshoz, mint azt gondolni szoktuk”, sürgette, hogy „végre oldják fel a szankciókat” (többek között a belső elnyomásra használható fegyverek eladásának tilalmát). És a magyar nép rokonszenvének jeléül az elnöki palota cári barokkot imitáló fogadótermében átadott egy „V. Orbán” feliratú piros focimezt.

Túl a posztszovjet diktátorok iránti őszinte vonzalmán, természetesen adódik a kérdés, hogy mire jó ez az érdekeit mindig oly ügyesen érvényesítő Orbánnak. Belarusz Európa páriája – nemhogy nem EU-tag, de nem is folyamodott tagságért, az Unió meg nem ajánlotta fel. Jobb neki Oroszországgal lenni szövetségi államban. Szava nemzetközi ügyekben nincs. Az egyetlen ország földrészünkün, ahol még alkalmazzák a halálbüntést.

Részesedése Magyarország külkereskedelmi forgalmában tizedszázalékokkal mérhető (igaz, az orosz olaj minden cseppje áthalad Belaruszon, de az ennek az országnak nem jelent értékesíthető pozíciót).

Akkor hát miért?

Lehet, hogy tartozott ennyivel, amiért Belarusz segített egy másik Kreml-szövetséges gazember, Nikola Gruevszki börtön elől való kimenekítésében, és hát most ért rá a szívesség viszonzására. Lehet más is, nem spekulálok, de ha nem fűződik hozzá nemzeti érdek, akkor Orbán – a maga szempontjából – mélyen racionális gondolkodását ismerve csak valamilyen személyes vagy csoportérdek fűződhet hozzá.

Azért sem érthető egészen a magyar államvezetés magartartása, mert Fehéroroszországban semmi olyasmi nem történik, ami Orbán antiliberális politikáját veszélyeztetné. Önámítás azt hinni, hogy a belaruszok nyugati jellegű liberális demokráciát akarnak. Nincs ilyen hagyomány.

A II. világháború iszonyatos megrázkódtatása után – ez a Timothy Snyder-féle Véres övezet mélye, a Jöjj és lásd országa – a visszaállított, illetve a nyugati vidékekre kiterjesztett szovjet uralom biztonságot és modernizációt hozott, éhezés nélküli szegénységet és unalmas elnyomást. (Egy fiatal lány még egy-két napja is a 79 évvel ezelőtti nácikhoz hasonlította a rendőröket: „Úgy bántak velünk, mint a kutyákkal, mint 1941-ben”.)

Közvetlenül a Szovjetunió felbomlása után Belarusz volt a leggazdagabb FÁK-tagállam, viszonylag lakható, és ez is azt igazolta a nép szemében, hogy nem érdekes nyugati mintákkal kísérletezni. Mindez magyarázza, hogy miért tűrték Lukasenkát huszonhat éven át, mostanáig.

A szervezett ellenzék mindmáig gyenge, soha nem volt esélye a rezsim megdöntésére, a liberális pártok és jelöltek támogatottsága sohasem volt nagyobb pár százaléknál – vélhetően még akkor sem lett volna több, ha a választások szabadok, a sajtó szabad. Ha Lukasenka távozik, a dolgok logikájánál fogva nem valami „normális” demokrácia jön utána, hanem a kelet-európai oligarchikus, joguralomtól mentes rendszerek valamilyen válfaja.

Képzelhetni, mennyire elegük lett a belaruszoknak – minden taktikán és fontolgatáson túl – mára Lukasenkából, ha inkább az ismeretlenségből előbukkant fiatal angoltanárnőre szavaztak. Mekkora dühöt keltett az eredmény nem egyszerűen arcátlan, de tüntetően, a látszattal sem törődve durva meghamisítása. Hogy mennyire elszigetelt az ország, ahol az erőszakszervek még azt sem tudják, hogy törvénytelenségeiket az egész világ látja, és ha embereket ölve, taposva védik az elnöküket, legalább formális mosakodásról, hárításról, ürügyekről kellene gondoskodniuk.

Ezt a rendszert és ezt a zsarnokot pártolja a magyar vezető és köre mint barátját, mint az Európai Unió párbeszédre képes, nem elveszítendő partnerét. Az okokat még nem látjuk tisztán; de jusson eszünkbe, kikkel képesek magukat közös nevezőre hozni, amikor a legközelebbi október 23-án arról regélnek, hogy „mi, magyarok” olthatatlanul szerelmesek vagyunk a szabadságba, mint senki más; vagy amikor ezredszer előkerül a 2006-os rendőrattak mint a NER eredetmítoszának talpköve.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.